Függőségből függőágy avagy egy ismeretlen utas története- 1. RÉSZ

A vonat zsúfolt volt és büdös, ahogy az lenni szokott. Bóklásztam a fülkék között, és hol a helyjegyemre néztem, hol a kabinok számát lestem, hogy megtaláljam a helyem.

A vonaton utazó emberek ugyanígy próbáltak gyökeret verni, tolongtunk a folyosón, a hátunkon és a kezünkben csomagokkal. Megtaláltam a fülkét, elhelyezkedtem az ülésen, és pihenésre ítéltem magam a korai kelésre való tekintettel. A lábam kinyújtottam, és már éppen könnyű álomba merültem volna, amikor hallottam, hogy nyílik a fülke ajtaja. Nem néztem volna fel, ki is lépett be, ha a megérkező útitársam el nem botlik a lábamban, és terül el majdhogynem a fülke padlóján. Azonnal felpattantam, és sűrű elnézést kéréssel próbáltam segíteni összeszedni az esés következtében elhullajtott holmiját.

A fülke padlóját beterítette néhány fej saláta, pár csokor zöldség, néhány tojástartó tele tojással, és a fiú kezéből kihullott kulcscsomója. Egy röpke pillantást vetettem rá, miközben segítettem visszapakolni neki a holmiját a szatyrába. Néhány kulcs, és egy biléta. Rajta egy szám. Emlékeimből felderengett, hol láttam én utoljára ugyanilyen bilétát.

A fiú mosolyogva nyugtatgatott, hogy igazán nincs min aggódnom, semmi baja nem történt, és a holmijának se lett baja. Lányos zavaromat magam mögött hagyva, visszaültem az ülésre, és vizslatni kezdtem útitársamat, akivel az elkövetkezendő egy órát eltöltöm.

Harmincas évei elején járhatott, tekintete vegytiszta, veséig hatoló. Arcán látszik, hogy megcibálta az élet, mégis a vonásai kisimultak, némi feszültség volt érezhető rajta. Pontosan tudtam, honnan indulhatott. Néhány éve, a családom egy tagja járt ott, ahol ez a fiú azt a bilétát kapta. Tudtam, hogy ők már másként látnak, és másként gondolkodnak a világ sorsáról, és nem akartam bizalmaskodó lenni, mégis úgy tolakodott elő belőlem a kérdés, hogy át sem gondoltam.

-Mióta vagy tiszta?

A fiú rám emelte a tekintetét, és hezitálás nélkül, majd néhány másodperc gondolkodás után válaszolt:

– Négyezernyolcszázhetvenhat napja.

-Mit használtál? — indult meg belőlem a kérdés.

Elmosolyodott.

— Mit nem használtam?  — kérdezett vissza — Azt könnyebben felsorolnám. Drog, pia, aztán minden. De ma már egészen más addikcióm van.

Most én mosolyodtam el.

— Újságíró vagyok — feleltem — vigyázz, mert mindent felhasználok!

Felnevetett.

— Van időnk — igazította meg a szatyrokat a lába mellett — akarod, hogy meséljek? Használd amire akarod — dőlt hátra kényelmesen.

— Szeretném, igen — válaszoltam, és a memóriámat csőre töltöttem, hogy mindent megjegyezzek amit elmond magáról.

Bitang rossz gyerek voltam. Én mindenbe bele akartam keveredni. Ennek egyetlen kiváltó oka volt: nem tudtam mit akarok. Nem volt olyan ember, akivel le tudtam volna ülni kettesben, mint Snoopy a barátjával, akik aranyos hangon beszélgetnek, hogy „tudod, hogy egy napon meg fogunk halni? Igen, de azt tudod, hogy az összes többi napon nem halunk meg?” Nekem nem volt, aki feltette volna a kérdést: mit akarsz? Nem állt hozzám közel senki.  Ha kérdeztek volna, a válaszom így szólt volna:

Csak egy kicsit jobban akarom magam érezni. Senki nem volt a családomban, akinek beszélhettem volna erről.

Nem ismertem a módját. A megnyílást. Meg nem értettnek éreztem magam, ezáltal el voltam zárva a külvilágnak azon szereplőitől, aki szerettek volna engem meghallgatni. Megkérdezték tőlem: Milyen volt a mai nap? Álságos rutinnal feleltem, hogy minden rendben. Iskolába jártam, jól tanultam, kívülről minden rendben ment. De én már akkor is azt vártam, hogy nézhessem a kedvenc sorozatomat, mert akkor jól voltam. Később pedig a csajozáson és motorozáson kívül nem érdekelt semmi.

Amikor az alkohollal egymásra találtunk, azt gondoltam, kordában tudom tartani és biztosította nekem a „jobb érzés” világot. Aztán már ez sem volt elég. Továbbléptem a drogok felé és már nem felesekkel vágtam haza magam. Gyorsan megtaláltam azokat az embereket, akiktől beszerezhettem az anyagot. A rendszerváltozás idején, új szubkultúrák kerültek be, és a droghasználat is legitimebb formát kapott. Külvárosi lakások mélyén toltuk magunkba. Megadta azt az érzést, amit kerestem.

Nem a drog kellett. Hanem az érzés. Akikkel együtt csináltam, egy húron pendültünk.

Egyet éreztünk, és egyet gondoltunk. Miközben azt se tudtuk, ki a másik. Míg el nem jutottam arra a szintre, amikor a drog már nem adott, hanem elvett. Megrágott, kiköpött.

Többször elhatároztam hogy leteszem. És milyen furcsa, alkohollal léptem ki! Ívben éltem meg az addikciót. Birkóztam a szerekkel. Azt gondoltam, a heroin a hibás mindazért, amit elkövettem, tehát ha megtudok szabadulni tőle, velem nincs nagy gond. Az italt, és a füvet sosem gondoltam bajnak. Tehát amikor a heroint akartam megszüntetni, ittam. Pár napot bírtam csak. Több alkalommal börtönbe kerültem, mert bármit megtettem azért, hogy szerhez juthassak. Loptam, csaltam, hazudtam, kihasználtam embereket, barátokat. Aztán egy alkalommal, éppen szökésben voltam a hatóságoktól, amikor kiugrottam a száguldó vonatból. A töltés magas volt, és felkenődtem egy oszlopra. Eltört a lábam, a gerincem megreccsent, részleges bénulásom lett. Talán azt gondolod, ez volt az a pont. De nem. Még ez sem volt elég. A rendőrök elkaptak, és bár nagy volt rajtam a nyomás,  mégsem  voltam képes gondolkodni. Azt azonban láttam, hogy ha nem változtatok, akkor beledöglöm. Az emberi kapcsolataim is tönkre mentek.

Mindent nullára tettem. Ha nem volt heroin, hiszen már nem volt kit lehúzni,  amfetaminokkal próbáltam kiváltani a drogot.  De ugyanoda jutottam. Addikció mutatkozott.

Nem az anyaggal van a baj, hanem veled, mondták a szerek, és nevettek rajtam.

Aztán, hogy a depresszióm elmúljon, újra visszanyúltam a heroinhoz. De addigra, és mire kiszabadultam a börtönből, az emberi kapcsolataimat, morálisan, anyagilag, erkölcsileg, szociálisan lenulláztam.

23 évesen reggel a kocsmában indítottam, fél vegyes, üveg sör, gondolat ébresztőnek. És láttam magam mellett az alkoholistákat, ott támasztották a pultot velem szemben. De én kizártam magam. Ők alkoholisták. Én nem. Láttam őket a droghasználatom előtt, alatt, és a végén.

Egy este, édesapám átjött értem a kocsmába, és odaállt mellém. Kínáltam, de csak egy pohár sört kért.  Egyszer csak megszólalt: – Te is olyan akarsz lenni mint ők? Kérdeztem miért mondja.

– Mert te is olyan vagy, mint ezek.

És akkor én ott álltam, és láttam, hogy ugyanabban a pózban ott állok ahol ők, céltalanul, ott vagyok az italért, de nem azért mert szomjas vagyok, hanem mert nem akarok a tudatomnál lenni. Nem akarok az érzéseimmel bajlódni, nem akarok jelen lenni.

Az addikció, egy progresszív, előrehaladott betegség, amelyben van felépülés.

Erről szól az én 4876 napom is.

Én csak ma nem iszom. És ma nem használok drogokat. Egy napot még képes vagyok kontrollálni, így tartom őket kordában, hogy mindig csak egy napot ígérek magamnak. Így van már 14 évem.

Aztán édesapámnak ezután napi szinten megígértem, hogy  nem drogozom. Viszont mentem metadonért, és mivel börtönből szabadultam, és a rendőrök folyton jöttek, és kérdeztek, hol voltam. Mentem a városba szórakozni, persze. Apámtól elkértem az autót, ígértem hogy nem iszom, és éjfél előtt hazaérek. Hazudtam. Beállva mentem haza hajnalban,azt sem tudtam hogyan. Nyolcezer forint szabadulási segélyt kaptam, mert nekem az járt, gondoltam. Mocsok nagy önérzetem volt. Az ember azt gondolja, ő valaki. Aztán miután bedarál a függőség, már kell a segítség. Oda az önérzet.

Aztán jött Kovácsszénája. Ahova önként kellett volna mennem, de még az utolsó pillanatban se szántam rá magam. Ez a tagadás betegsége.

Abban az időben még cigarettáztam, először márkás cigit, aztán még a legalját is elszívtam, az ukrán zárjegy nélkülit is. De jött egy fordulat, ami mindent meghatározott a későbbiekben. A szüleim nagy mesterek ebben a történetben, és az újrakezdésben. Az előszobában álltam, amikor jött a cigaretta addikcióm, és szóltam anyunak, hogy szeretnék rágyújtani, hol a cigi, amit ő vett meg nekem, pedig ők soha nem dohányoztak. Mondta, hogy a szekrényben. Éppen vettem ki a cigit, amikor az édesapám, akinek elege volt az éjszakai műsoromból, odaállt mellém, és annyit mondott: – Nem fogjuk végignézni, hogy itt megdöglesz, takarodjál megdögleni máshova.

És ez volt az a pont, a kegyelemdöfés. Nyakon szúrt, jól eltalált. És bár nem fröcsögött a vér, de belül ömlött, bennem, és fogtam a cigit a kezemben, és ott éreztem meg az életképtelenségem valóságát. Akkor láttam meg, hogy még egy doboz cigit sem vagyok képes előteremteni magamnak, és képtelen vagyok megállni, hogy ne igyak. Nem tudok nem inni. Bementem a szobába, és lefeküdtem. Egy órát győzködtem magam, hogy ne csináljam, aztán otthagytam a francba mindent, és mentem inni, drogozni, csak az izzadtságszagom maradt a szobában utánam.

De a szüleimnek volt egy javaslata: azt mondták, még utoljára segítenek. Elkísérnek a rehabra. Voltam már több rehabon, sikertelenül. Nem akartam. De mivel nem tudtam pillanatnyilag jobbat, beleegyeztem.

Tudtam, hogy ha ez nem teszem meg, akkor végem. Mégis feladtam. Már nem érdekelt semmi. Rájuk hagyatkoztam. Van egy nagyszerű szakember, akihez többször jártam, akinek szintén visszaéltem a bizalmával, és rajta keresztül sikerült bejutnom Kovácsszénájára, de a lelkem mélyén még akkor sem akartam menni. Mert én anyagozni akartam.

Édesanyám kísért el. Egy kollégiumban szálltunk meg, hajnalban mentünk tovább a rehabra. Képes voltam még utoljára berángatni egy kocsmába, és rávenni, hogy igyunk egy utolsót. Borzalmas kommersz vodka volt, és még akkor sem hittem el, hogy ez lesz az utolsó.

Aztán másnap elmentünk a felvételire. Ez a program, egy rehabilitációs program, ahol sors azonos közösség segít a hasonszőrűnek.

Itt nincs fehér köpeny, aki majd felír valami nyugtatót, és te kimész az ajtón, hogy hátha talán jobb lesz.

Először voltam olyan helyen, ahol átláttak rajtam. Mert ezek az emberek ott, már tiszták voltak. Volt, aki két napja, volt aki ötven napja, volt aki két éve, már segítőként volt ott. Nem tudtam őket manipulálni, mert ők pont olyanok voltak valamikor, mint én.

Mindent megtettem, hogy ne vegyenek fel, és a felvételi beszélgetés után nyugodtan kiültem a folyosóra, és előre megkönnyebbültem, mert azt vártam, majd kijönnek, és azt mondják: nem vettük fel. És akkor majd mehetek, és majd úgyis valamit magamba teszek.

Kijöttek, és azt mondták, felvettek. Életem akkor legborzasztóbb percei voltak. Az intézményvezetőtől kérdeztem: oké, hol a metadonom? Ami az elvonási tünetekre kell. Ő mondta, hogy Isten hozott, tagja vagy a közösségnek, majd a többiek vigyáznak rád, te vagy a legkisebb. Gondoltam, ez mi? Már megint a börtönben vagyok? Ez közölte, hogy nincs metadon. És akkor kezdődött. A hasmenés, a nem alvás, a delírium, és nem tudsz enni, a testednek hiába kell étel, meg a kattogás, és ahogy a pszichoaktív szereknek a hiányától kialakuló fájdalom megszűnt, már jött minden átmenet nélkül a bűntudat, a szégyen, a félelem, a kudarc, alkalmatlanságérzés, bánat, önsajnálat, mindannak a következménye, ahogy én az elmúlt tíz évemet éltem..

Folytatjuk…

A második részt ide kattintva olvashatod: Második rész