Függőségből függőágy avagy egy ismeretlen utas története- 2.RÉSZ

// Az első részt ide kattintva olvashatod: Első rész//

Szárazelvonás. Az elméd szinte meghasad. Feszültem, mint Krisztus a kereszten. Minden zsigered fáj, és úgy érzed, ha nem kapsz valami gyógyszert, véged.

Nem tudod meghatározni miért, csak érzed.

Nincs olyan pont, hogy az ember úgy érzi: a szernek már nincs hatalma rajtad.

Akkor van, amikor csak a mai napnak vagy képes élni. A mai napot jól sikerül használni. Ha ma megkínálnak itallal, cigarettával, azt mondom: ma nem gyújtok rá. Ma nem iszom.  A rehabon megtanultam beszélni az érzéseimről. Viszont, cselekedjek az eszem szerint.  És mondják nekem: de holnap lehet, hogy megint iszol! Én erre azt felelem: lehet, hogy holnap igen, DE MA NEM.

És ebben az a jó, hogy van egy limit: ez a 24 óra. Ha én nem vagyok képes 24 órát megtartani valamit, akkor ássam el magam most. Mert nem kell tovább gondolkodnom. A holnap nem az én felelősségem, mert nem tudom, lesz-e. A régiek is tudták, alapbölcsesség: ne aggódj a holnapért, megvan a holnapnak a maga gondja, a mának elég a ma baja.

Megszabadulni egy addikciótól, az addikt személynek reménytelen érzést kelt, és lehetetlen feladatnak tűnik.  A baleset, nagyon fontos momentum volt, de az az egyetlen mondata a szüleimnek, az volt a csúcsa az egésznek.

Én egy senki vagyok. Nekem semmim nincs. Egy lekváros buktát se tudok venni, annyira semmit érő vagyok. A sors azonos közösségbe eljutva azért erős dimenzióváltás történt velem. Régen mindig az elvárásoknak akartam megfelelni, és mindig mindenből a legjobbat akartam nyújtani, és birtokolni is.  Erre voltam predesztinálva.  Ki akartam tűnni, és ha elértem valamit, nekem soha nem volt elég. Az iskolában, elsőben a tanulás ment a legjobban, aztán másodikban már a fűárulás.

Én voltam a menő. A nem menő srácoknak, ma már családjuk van, vállalkozásuk, ott tartanak, ahol tartani kell ennyi idősen.

A rehabról sokszor el akartam menni. Nincsenek zárak, nyitva az ajtó. De arra kértek: csak ma nem menjek el. A környezet szokatlan volt, nem volt pénzem, amit kezelhetek, takarítani kell, nekem! Izoláció volt.

Ott megszűnik minden. Csak a rehab van, az ottani emberek, szabályok, és a dolgod, ami meg van határozva. Bármikor elmehetsz. Ez a lényeg. Bármikor. De a közösség fogja a kezed, és kér, hogy maradj, csak ma. Odaérkezve azt hittem vagyok valaki. Aztán mondtam: tudod, ki vagyok én? És megkérdezték: miért? Ki vagy te? Nem tudom. Itt ülsz egy tanya közepén, egy piros melegítő alsóban, mert nincs másod, ki a fene vagy te? Ez volt az első pillanat, amikor valaki megkérdezte tőlem, ki vagyok én. Nem egy bíró, fekete talárban,  és a köztársaság nevében mondja, amit kell, te mondod, hogy ártatlan vagy, ő tudja hogy hazudsz, elítél,  mindenki elvégzi a dolgát, majd mész a börtönbe. De veled nem történt semmi. Te csak benne vagy a rendszerben, letöltöd az ítéleted, de nem történik veled semmi. De itt, megkérdezték: ki a f….m vagy te? És akkor ezen én elgondolkodtam. Aztán eminensen felvettem a ritmust, ahogy régen, a legjobb akartam lenni, minden jól csináltam, na de akkor mi a baj? Az esti értékeléseken kaptam a kérdést: hogy vagy? Én feleltem, hogy minden oké, szuper.  Erre jött a kérdés: de akkor minek vagy itt? Nem volt rá válaszom. Nem bírtam magammal.

Szervezkedni kezdtem azokkal, akik erre kaphatóak voltak. Klikkbe keveredtem velük, de mindenkivel jóban akartam lenni, és ahogy haladtak a napok, ez egyre jobban bukott ki az esti értékelőkön, (őszinteség, nyitottság, hajlandóság), akarva akaratlanul kialakultak konfrontációk, mert ennek ezt mondtam, annak azt mondtam, ezekkel meg ezt csinálom, annak meg azt mondom? Hol vagyok én? Ekkor bukott ki, milyen is vagyok én. Jöttek a jellembeli tulajdonságot: alattomos, sunyi, türelmetlen, gyáva. Kaptam forró széket, ahol szembesítenek ezekkel, ahol az egész közösség ott van, és annyira ellehetetlenítettem magam, hogy ez következménnyel járt: kirekesztettek. Karantén. Mert kimutattam a fogam fehérjét. Hogy egy igazi féreg vagyok. És ezért jutok én oda ahova, nem azért mert heroin, meg szerek, hanem mert én olyan vagyok amilyen.

Egoista, önző, türelmetlen kis féreg, aki mindent magának akar, most azonnal. Csak én vagyok a fontos, csak én, csak én.

El akart küldeni a közösség, de a vezető megvétózta, így kerültem a karanténba. A segítőknek munka, a közösségnek a működése, nekem pedig az életem múlt rajta. Egy hétig nem vonódhattam be a közösség mindennapjaiba. Percre pontosan meg kellett terveznem az életem. Nem beszélhettem senkivel, kizártak. Bent voltam a szobámban, és hallottam, ahogy odalent nevetnek, sírnak, beszélgettek, de nem lehettem velük. Lett egy kívülállóság érzésem. Akkor, ha már itt vagyok, (a suliban nem volt ez, hogy ha már itt vagyok, tanuljak), voltak könyvek. Elkezdtem olvasni. Elolvastam Bill és Bob tapasztalatait, akik ezt a programot elindították, miközben olvastam őket, elkezdtem felhasználni azokból az elméletet, amit olvastam, hogy gyakorlatban mit csinálnak. Én tudatosan akartam hinni. És elkezdtem csinálni. És elkezdett ez működni.

Kényszerből kerestem az Istent.

Szóltam hozzá. Nem tudom hol vagy, miért vagy, nekem szólnom kell hozzád. Őszintén először. És ami a legfontosabb: magammal ütöttem meg egy igazán őszinte hangot. Kimondtam azt, hogy nem tudom. Én, aki mindig mindent tudtam. Tanácstalan vagyok. Ami fontos, ami a program ötödik hatodik lépése:

„Elhatározzuk, hogy akaratunkat, és életünket, a saját felfogásunk szerinti Isten gondjaira bízzuk.” Hogy miként nem tudtam, de mivel olvastam, elhatároztam,döntést hoztam, megtettem, felálltam, odamentem az ablakhoz, és mondtam: én rád bízom…segíts. Aztán beavatkozott az életembe.

Onnantól ez az erő betöltötte a drogok, és az egyéb addiktív dolgok űrét. Már nem volt szükségem manipulációra. Kértem: munkahely, érettségi, fizetés, önálló élet, megkaptam.

Minden nap megvívom a harcomat. Ezért van a mindennapi ígéret. Fizikai tünet már nincs, csak minden nap fejben kell helyretenni. Beszélek az érzéseimről, és cselekszem az eszem szerint. Nem vagyok elbizakodott, de az eszközök a rendelkezésemre állnak. 24 óráig mindig megvan az erőm.  Ha akkora gondom van, hogy úgy érzem, túlnő rajtam, akkor pedig csak a következő öt perc. Vagy egy óra. És megcsinálom. és nem marad úgy a lelkiállapot. A vágy a kényszerre. Elmúlik.

Szeretek a semmiben lenni. Szeretek.

Sok dolgom van, és már az is program a napomban, hogy vettem kötelet, és nem magamat akarom most már felkötni, hanem a telkemen két fa közé kifeszítem, és függőágyat rögzítek vele.

Tudod a függőségnek üzemanyag kell. Most van egy kis gazdaságom, nyulak, kecskék, tyúkok, disznók. Nekem most ez a drogom. A párommal együtt csináljuk, akiben nagyobb jelenleg az erő és a nekem segíteni akarás, mint nekem az elhivatottságom hogy ez az utunk. Ő eteti az állatokat, míg én dolgozom, míg rentábilis nem lesz. Felelősség, gondoskodás. A nehézségekkel is csak a mai nappal tudok kikeveredni, és a hittel, hogy ahogy a dolgok, és az érzéseim is változnak. Jó esetben jó irányba. És általában így van.

Én a vágyaimat realizáltam az elmúlt tizenhárom évben.

Már nincs vágyam hogy x osztályú mercim legyen, meg ilyen-olyan csajom legyen. Nekem olyan csajom van,ami nekem jó. Nekem mindenből a legjobb van. Miért? Mert olyan a viszonyulásom. Mert ezt én választottam. Nem azon nyavalygok, ami nincs, hanem értékelem azt, ami van. És folyamatosan tükrözöm vissza a világ felé a valós helyzetet.  Ezt az erős képességet most pozitív irányba fordítottam, mert ugyanazt a képesség rendszert, amellyel régen a drogot megszereztem, semmitől sem félve, átültettem pozitív előjelűvé.

Kell az önállóság. Ahogy régen se viseltem el, a megkötéseket. Nem változott sok minden, csak nem ártok senkinek azzal, hogy kecsketejet meg sajtot csinálok, mégis a magam döntése után megyek, csak már másként.

Ez sokkal erősebb élmény, és élvezet, mint amikor drogoztam.Mert mögötte vagyok érzelmileg, és nem múlik el. És még tovább tudok menni. Érzem, hiszem, látom, hogy az én döntésem, hogy elmúlik-e vagy sem. Fejben dől el minden.

A vonat lassított, és döccenéssel adta a tudtunkra, hogy megérkeztünk. A fiú marokra fogta a csomagját, felállt, és visszanézett rám.

— Csak ma — mondta, és kilépett a fülkéből.

Sokáig néztem utána. Közben arra gondoltam, hogy azt hiszem, nem kell drogosnak lenni ahhoz, hogy ezt a két szót megjegyezzük. Rengeteg élethelyzetbe elő kell vennünk ezt, hogy világosabbá és átláthatóbbá váljon a jövőnk.

Csak. Ma.

Az első részt ide kattintva olvashatod: Első rész

1 hozzászólás

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here