Mese a hiúságról és barátságról…
Élt messze, egy hatalmas kertben egy gyönyörű és karcsú napraforgó. Sárga szirmai élénken ragyogtak napkeltétől napnyugtáig. Kimondhatatlanul büszke volt szépségére. A körülötte élő virágok, bokrok beképzeltnek tartották. Nem is álltak vele szóba. Így nagyon magányos volt. Mit ért hát a szépsége? Naphosszat fürdette arcát az erős fényben, és nem is engedett maga mellé senkit. Az árva fűszálak, az aprócska virágok bágyadtan hervadoztak körülötte. Egyre jobban gyűlölték. Ez nagyon fájt a gőgös napraforgónak. Sokáig tűrte, de hagyta, hogy nappalt éj kövesse, míg egyszer keserves sírásra fakadt. Hosszú ideig bánatosan pityergett, de amikor látta, hogy senki nem kérdezi meg, mi bántja, elhallgatott. Napról-napra csendesebb lett, majd kezdett elcsúnyulni. Szirmai lekonyultak. Elhagyatottan hervadozott, majd úgy döntött, jobb lesz, ha világgá megy. Tudta, hogy senkinek nem fog hiányozni. Már nem volt se fenséges, se csillogó, pedig régebben legalább ebben lelte örömét. Egyetlen vágya maradt csak: magányától megszabadulni. Barátokra vágyott, akik olyannak szeretik, amilyen.
Ment, ment szakadó esőben, forró szélben, és abban reménykedett, hogy szóba állnak majd vele, de csúfsága mindenkit elriasztott. Egyre fáradtabban vonszolta magát, de nem akarta feladni. Barátokat keresett mindenáron.
Egyik délután egy aprócska tó partjára ért. Amikor megpillantotta tükörképét, megrettent. Hát így nézek ki, kérdezte félhangosan és a döbbenettől vadul zakatolni kezdett a szíve. Én, aki a legszebb, legkecsesebb voltam minden növény között?! Mivé lettem?
Lerogyott és kibuggyant szeméből az első könnycsepp, majd még egy és még egy.
Sírását meghallotta egy arra úszó béka, aki igen ritkán merészkedett ki a vízből. Félt, hogy gólyavacsora lesz belőle, de az is zavarta, hogy a többiek sokszor nevettek rajta túlságosan nagy, gülü szeme miatt. Letelepedett egy hatalmas levélre, távol az idegentől, és onnan szemlélte. Sose látott hozzá hasonlatos szépséget. Fekete arca, aranyszirmai elkápráztatták a kíváncsi brekegőt. Végül nem bírta tovább, közelebb merészkedett hozzá. Szökkent egyet, majd még egyet és amikor már csak egy karnyújtásnyira volt levélcsónakján, megszólította:
– Ki vagy te, és miért sírsz ilyen szomorúan?
A napraforgó nem számított senkire, ezért összerezzent. Felemelte bús fejét, és majdnem elnevette magát, mert a béka kidülledő szemét még magánál is csúfabbnak találta.
– Egy magányos napraforgó vagyok és barátokat keresek! – mondta neki.
– Te magányos? Hogy lehetnél, ha ilyen varázslatosan szép vagy?
A vándor elmosolyodott és legyintett.
– Ugyan már! Régen szép voltam és mérhetetlenül gőgös! Nem kedvelt senki, mert önzőnek és beképzeltnek tartottak. Elkerültek. Így egy nap úgy döntöttem, jobb, ha elhagyom a kertet, ahol születtem. Barátokat keresek, de most, hogy megláttam csúnyaságom, tudom, hiába.
A béka figyelmesen hallgatta. Nem mindent értett abból, amit mondott, de el volt ragadtatva őszinteségétől. Váratlanul felbátorodott és kibökte:
– Barátokat nem a szépség, hanem a jóság szerint választjuk. Akarsz a barátom lenni? Tudom, hogy a szíved jó, ezt érzem. Már cseppet sem vagy gőgös. Kicsit sírós, de ezt megértem. Ezen bármikor segíthetek.
Azzal táncolni kezdett, majd össze-vissza ugrált. Végül hangosan brekegve rázendített egy dalra. A napraforgó szívből nevetett, és azonnal megszerette a kedves békát.
Így találtak barátot maguknak mindketten. Közben az este békésen leszállt a tópartra, és a két cimbora elszenderedett a tavirózsák tövében.
Kép forrása: Pinterest
