Zsuzsa
Minden, minden szörnyűséges, azt is bánom most, hogy megszülettem. Nem győztem fohászkodni istenhez, az Univerzumhoz, bárkihez, csak állítsa vissza a pár nappal ezelőtti állapotot. Sokáig úgy tűnt, senki nem vevő imáimra. Aztán mégis.
Orsit bedrogozva találtam a mocskos lakásban a még mocskosabb ágyneműje közt. Szinte meg se ismert. Türelmes faggatásom után kibökte, hogy nem tud sokat Tibiről, csak annyit, hogy nem az, akinek látszik, ezt biztosan állíthatja. Sápadt volt és vértelen, de úgy tűnt, nem hazudik. Remegett a keze, és valami zsarolásról hadovált, meg Tibi tartozásairól, nem értettem semmit. Egy óra után eljöttem, mert rádöbbentem, hogy nem jutok előre.
Közben meg sorolgattam csak az ígéretem, és már mindent mondtam, talán csak azt nem, hogy apácának állok, amikor Annuska néni hívott és sikoltva közölte, hogy Juli felébredt, magánál van, és úgy néz ki, nem lesz baja.
Azonnal tele lett a szemem könnyel. Rettenetesen szégyelltem magam a régi Zsuzsa miatt, aki napokkal ezelőtt önhitten kezébe akarta venni a dolgokat, mert ki, ha ő nem? Megkaptam rendesen, hisz azt képzeltem, jogom van beleavatkozni bármibe is.
Közben a telefonom is lemerült, csak jóval később láttam meg, hogy Panni hívott, és ettől majd szétvetett az idegesség. Hogy nem figyeltem erre? Mi van, ha még nagyobb bajt okoztam?
Berohantam egy áruházba, ami közel volt, és a mosdóban rátöltöttem egy keveset.
Mire észre tért, felébredt a nyavalyás, már hosszú percek múltak el.
És akkor megtörtént a csoda.
Panni bőgve ordította bele a vonalba, hogy él, hogy egy kis városban ül a rendőrségen, és haza akar menni, mert már nem bírja tovább. Annyira ki volt, hogy háromszor meg kellett kérdeznem a város nevét. Hallottam, hogy valaki azt javasolja neki, hogy ne a saját lakására menjen, mondtam is neki, hogy hozzám jöhet, persze, de nem egyezett bele.
Annyit még kihallottam a sírásból, hogy valaki elhozza Pestre, és onnan majd Pilisborosjenőre viszi, ott él a nagyanyja. Megbeszéltük, hogy én is odamegyek.
– Juli felébredt! – kiáltottam végül én is sírva. – Minden rendben lesz, meglátod, édesem!
– Jó! – válaszolta meggyőződés nélkül. Tudtam, hogy csak azért nem örül, mert annyira padlón van, hogy nem is fogja fel a történteket.
– És az a szemétláda? – kérdeztem legvégül.
– Nem tudom… Majd elmondok mindent, de a rendőrök szerint nincs vége a dolognak.
– Akkor majd én besegítek nekik, meg Juli is, gondolom, nem véletlenül ütötték le.
– Jó – mondta megint, és újra elsírta magát.
Elköszönt. Megígértem neki, hogy délután ott leszek a mamájánál, és összerakjuk a képet, aztán megpróbáljuk kitalálni, hogyan tovább.
Nem is tudom, éreztem-e megkönnyebbülést, vagy örömöt. Minden zavaros volt, és mart a lelkifurdalás. Juli mellett akartam lenni, reméltem, beengednek hozzá. Bepattantam rozoga tragacsomba, és a kórházhoz hajtottam. Kis drágám a turbános fejével már az ágy közepén ült és úgy nézett ki, mint Jumurdzsák, csak szebb kivitelben. Mellette a húga, aki nála is elesettebbnek tűnt.
Úgy öleltem meg őket, mintha kapaszkodnék beléjük. A nővér végigmért bennünket, és azt mondta, jó lenne, ha pihenni is hagynánk a beteget, mert szüksége van nyugalomra. Bólogattam, erre kibökte, hogy fél óra, utána mennünk kell.
– De minden rendben lesz? – futottam utána, amikor kilépett az ajtón.
– Nem mondhatok semmit hivatalosan, de megsúgom, nincs nagyobb baj! – mondta mosolyogva. – Milyen jó, hogy így aggódnak érte a barátai! – tette hozzá kedvesen.
Szörnyen szégyelltem magam… A mi barátságunk alaposan meginogott, és közel sem volt annyira hibátlan, mint nemrég, amikor még gondtalanul vihorásztunk, és finoman ócsároltuk Tibit, a lúzert, akiről kiderült, hogy álruhás bűnöző. Szánalmas volt visszagondolni akkori naivitásunkra.
– Szép vagy! – mondtam a barátnőmnek apró mosollyal a szám szélén.
– Noná, hogy az vagyok! Szeretnél te is egy hasonló öltözéket?
– Azt hiszem, megvárom vele a farsangot!
– Pedig igen csinos.
A húga végigmért bennünket, látszott rajta, hogy bolondnak tart mindkettőnket.
– Jól vagy? Hogy érzed magad? Nagyon izgultunk miattad!
– Én nem izgultam, mert azt se tudtam, élek-e.
– Élsz és rendben leszel! Tudsz mesélni? Emlékszel valamire?
– Semmi nem esett ki, abszolút képben vagyok.
Vékony arca megnyúlt, és látszott, hogy elszánt a vallomásra. Mindent ki akar mondani, ami csak eszébe jut.
Ömleni kezdett belőle a szó, saját hibáit se kisebbítette. A legvége volt a legrosszabb, amikor követte Orsit meg Tibit, aztán meg a kórházban tért magához. Nem értette, miért kellett őt ilyen drasztikusan eltávolítani, én értettem. Orsi és Tibi sokkal, de sokkal ludasabb volt a dolgokban, mint ahogy mi azt gondoltuk volna.
Kizárólag drogról lehetett szó, mi másért védekeztek volna ennyire? Amikor megmondta a címet, felhördültem. A város egyik legelhagyatottabb környéke volt, ahová ez az ostoba nőszemély követte őket.
Húga álla is leesett, mert minden részletet ő se tudott. Aztán voltak olyanok is, amelyek jobb, ha titokban maradnak, gondoltam. Döbbenetes volt hallgatni a barátnőm szájából az eseményeket. Idegesen doboltam az ágyon és nem tudtam, mitől lettem haragosabb: attól a fickótól vagy a mi végtelen nagy baromságunktól.
Egy dolog azonban még megoldásra várt. Felhívtam Danit, és bediktáltam neki a címet. Ajánlottam, hogy nézzen szét, ha jót akar magának, hátha megveregetik a vállát egy jó fogásért. Nevetett rajta, de nem utasított el. Juli is sírt, amikor megtudta a Panni-sztorit. Mint a filmekben, sorolta. Az nem lehet, hogy ebben a városban ilyesmik történnek. Hisz ez Magyarország, nem New York. Mit mondhattam volna neki azután, hogy tapasztalhatta az ellenkezőjét?
– Szerinted, mi lesz most? – nézett rám, majd Virágra. Nem önmagára értette, hanem a barátságunkra, és arra, amit megéltünk.
– Most ezen ne aggódj, majd megoldjuk! – mondtam tettetett lazasággal.
– Az biztos, de most hagyják pihenni a barátjukat, rendben? – szólt közbe a nővér határozottan. – Néha a legnagyobb gyógyulást a pihenés adja. Menjenek, menjenek, aztán majd megbeszélik a világ dolgait, ha jobban lesz Júlia.
Júlia végre elmosolyodott, visszacsúszott a süppedős ágyba, a fertőtlenítőszagú ágynemű közé, és kissé riadt arccal követte távozásunkat. Megkönnyebbültem, ahogy kiléptünk az épületből. Sütött a nap, kék volt az ég, talán ez reményt jelentett. Panni épségben kikerült Tibi karmai közül, Juli jobban lesz nem sokára, már csak nekem kell megbékélnem háborgó lelkemmel.
Vigyáznunk kellett volna egymásra, de nem tettük. Ennek ára volt, megfizettük. Elköszöntem Virágtól, nem volt kedvem beszélgetni vele. Visszaültem a kocsimba és nagy levegőt vettem. Pilisborosjenő felé gurulva újabb és újabb fogadalmakat tettem. Jó leszek, jobb leszek, és nem hanyagolom el a szeretteimet, a férjemet és többé nem megyek sehová éjszaka, ahová nem kísér testőr. Nem igazi. Hanem olyan, aki szeret és óv. Éreztem, hogy ezek a gondolatok megnyugtatnak. A telefonom jelzett, és csak két szó volt benne Pannitól. Óvatosan, előrelátóan: Ott vagyok. Így nem maradt nyoma annak, hogy hová készült. Tibi meg nem akkora király, hogy bemérje. Remélem.
Kép forrása: Pinterest
