Panni, Zsuzsa és Juli
Itt vagyunk mindhárman, együtt. Panni elköltözött, és az új lakásának avatóján találkoztunk tegnap este. Azt hittük, nem fogunk barátok maradni, mert a szakadék, amely kialakult köztünk, jóval mélyebb, mint ahogyan azt Panni megmenekülése után gondoltuk.
A tárgyalás volt a leggázabb. Tanúskodnunk kellett, pedig nem is tudtunk szinte semmit.
Panni volt az az egyetlen, aki el tudta mondani, mit élt meg. A tárgyalóterem nem mozi volt, nem úgy nézett ki, mint a filmeken, de az biztos, hogy nem volt könnyű Tibivel találkozni. A börtönben kicsit átalakult a külseje, nyúzottabb lett és kicsit fogyott is. Amikor meglátott bennünket, úgy tett, mintha nem is ismerne. Egyedül volt barátnőjét üdvözölte egy pillantással.
A rendőrség felszámolta a droglabort, és két alkalmazottját is bíróság elé citálták. Tibi, az a nyomorult, azt állította, hogy neki nem volt tudomása arról, hogy mi lesz a drog sorsa, és azt váltig tagadta, hogy Pannit el akarta adni.
De a telefonja elárulta, hiába törölte az üzeneteit. Mi csak ültünk, néztük, ahogy mindennel együtt hét évet kapott, ami nem sok, főleg tudva, hogy jó magaviselettel hamarabb szabadulhat. Arca megnyúlt, amikor meghallotta az ítéletet. Aztán lehajtotta a fejét, és mereven bámulta cipője orrát.
Panni remegett az idegességtől, és láttuk, hogy szeretne szabadulni a teremből. Új telefonja lett, új helyre költözött, ez kicsit megnyugtatta, az meg pláne, hogy soha senki nem kereste, vagy figyelte. Pár hete megismerkedett egy egyetemista sráccal, aki fiatalabb nála jóval, ezért még igen óvatosan közelednek egymáshoz.
Mi csendben figyeljük az eseményeket, de már egyikünk se pofázik bele. Ez a legjobb, amit tehetünk. Orsi időközben külföldre ment, Londonban pincérkedik, mint ezer meg ezer magyar fiatal. Juli beiratkozott egy Átalakítjuk-kurzusra, és most tanulja önmagát. Rá is fér, mert továbbra sem tudja, milyen értékes ember. Persze Pannitól hatszor bocsánatot kért, meg voltak párszor együtt színházban, koncerten, de én azt gondolom, maradt valami távolság köztük.
És akkor itt vagyok én, aki azt hittem, mindent kézben tartok, de ez közel sem volt igaz. Kis híján a házasságom is kicsúszott a kezem közül, de aztán rájöttünk, hogy tényleg fontosak vagyunk egymásnak. Ami a legfontosabb és halálos nagy titok még két hétig, az, hogy terhes vagyok. Tíz hetes, és nem mondtam el senkinek, csak ha ezer százalékban biztosan a miénk a két baba, és nem akarnak, mondjuk elmenni. Félek, babonás vagyok, viszont majd szétvet a türelmetlenség, a lányok előtt se akarnék titkolózni, mégis muszáj.
Panni lakása kétszobás, nem túl tágas, de otthonos. Tele van zöld gazzal, ettől kicsit dzsungel-hangulata van. A kanapé is alig fér el a nagy növények alatt. Én már túlzásnak érzem, de nem az én dolgom.
A házigazda épp forrócsokit csinál nekünk, amikor Juli megszólal:
– Lányok, ti boldogok vagytok?
Mindketten felkapjuk a fejünket, rámeredünk, mert egyikünk se gondolkodott ezen. Legalábbis én nem, mert én az vagyok hetek óta. Ha lehetne, egész nap vigyorogva járnék a városban, de nem akarom, hogy a metróban Jehova tanújának gondoljanak.
– Én igen! – mondja óvatosan Panni. – Kezdek visszatalálni a régi biztonsághoz. Aztán ott van Ármin, ő is sokat segít ebben. És te? – néz Julira.
– Semmi bajom…Kellene egy új munkahely, meg pár milla, de azért nem rossz így sem. Nekem nincs egy csodás Árminom, de majd kialakul. Lehet, hogy vénlány maradok? És te Zsuzsa?
– Én nem maradok – mondom nevetve. – Már elkeltem.
– Jaj, nem erre gondolok! – legyint. – Mikor akarod már elmondani nekünk, hogy babát vársz? – kérdi nevetve Juli.
Teljesen lefagyok.
– Honnan a búsból tudjátok? Csak azt ne mondjátok, hogy már nagy a hasam!
Panni hangosan nevet.
– Te tényleg azt hitted, hogy nem látszik az arcodon? A hasad lehet lapos, mint egy SUP deszka, de minden a fejedre van írva.
– Tényleg? – döbbenek meg? – Mi az a minden? Én nem értem.
– Nyuszika! Sugárzik a fejed! – tódítja Juli. – Mivel atom nincs a közelben, és gyertya se világít a hátsódban, sejtettük, hogy ez lehet az oka. Nincs igazam?
– De igazad van. Csak…
– Ne gyerekeskedj már! Higgy a fekete macskában meg a tizenháromban, de a mai világban bízz a tudományban!
Ez Panni, a nagyon okos. Kicsit méltatlankodom, mégis bólogatok.
– Na, jó! Tíz hetes! – nevetek. – Viszont két keresztanyja lesz, ez már biztos. Vállaljátok?
– Nevet is választhatunk? – Panni belekortyol a habos csokiba, és látszik rajta, hogy tényleg komolyan gondolja.
– Egy frászt! Azt még mi se tudjuk eldönteni.
– Pedig lehetne Eszmeralda meg Samantha.
– Vagy Isaura, Paulina vagy José Armando.
Olyan hangosan röhögünk, ahogy a régi időkben. Egymásra nézünk és tudjuk, összetartozunk.
Juli rám kacsint.
– Ha fiú lesz, legyen Tarzan! – kiáltja. – Nem, inkább Rodrigo Alvarez!
– Marcello vagy Santiago? – vihog Panni.
– Elég legyen! Mindjárt meggondolom magam, és visszavonom a felkérést! – vágok közbe. – Milyen komolytalan nőszemélyek vagytok ti! Hogy bízzam rátok a gyerekeim?
– Gyerekeid? – sikolt Juli. – Ikrek lesznek?
– Igen. Úgy tűnik. Ezért is tudtok osztozni rajtuk, de csak akkor, ha komolyan veszitek a feladatot.
Hevesen bólogatnak, aztán kibuggyan belőlük a nevetés:
– Akkor mégis lehetne Superman és Lois Lane, vagy Trisztán és Imelda! – kacag Panni.
– Izolda, te idióta! – mondom neki. És nézem őket, majd az jut szembe, valóban olyanok vagyunk, mint a három testőr. Együtt jóban, rosszban, és talán ez utóbbi egyre inkább elkerül bennünket.
Tibi ülni fog, mi babázni és felejteni. Így kerek az élet. Belekortyolok a csokimba és boldogan hallgatom a két lükét, aki hülyébbnél hülyébb nevekkel áll elő, mert a net végtelen, csak az ő agyuk véges.
Kép forrása: Pinterest
