Hűnek lenni nem csak emberhez lehet, hanem helyzethez, állathoz, helyhez, és nem utolsó sorban önmagunkhoz is. A hűség azt jelenti, azt teszem, amit mondok. Még akkor is, ha nehéz, ha nem vagyok rá képes, de muszáj. Mindig döntés kérdése, mert amikor megélünk bizonyos helyzeteket, tudjuk, hogy dönthettünk volna másképpen is, mégse tettük. Vajon miért? Kitartunk barátaink, szeretteink mellett még akkor is, ha ez nem magától értetődő? Valószínűleg ez belső tartásunkból fakad. Azt tanították nekünk, hogy jónak lenni jó. Arra neveltek bennünket, hogy ha céljaink vannak, ne adjuk fel. Ezen tudásunkat később busásan kamatoztathatjuk, bár a mai megváltozott világban, nem kedveznek a feltételek a célok elérésének. Sokkal könnyebben állunk félre, mint eddig bármikor.
Nehezen fogadjuk el, hogy nem egyik pillanatról a másikra nem teljesülnek vágyaink, és ahhoz, hogy boldoguljunk, szükség van egy csomó ma már elavultnak tűnő értékre: kitartásra, türelemre, szorgalomra, erőre. Tűrnünk kell a kudarcokat, amely a mai ember ellensége. Senki nem állítja, hogy jó érzés pofonokat kapni, de azzal is tisztában kell lennünk, hogy legyen bár közhelyes, a sült galamb nem repül a szánkba.
Akkor leszek mások és önmagam számára is hiteles, ha úgy élek, ahogy elvárom másoktól. Ha képes vagyok elhagyni azokat a tulajdonságaimat, amelyekért másokat ostorozok. Így vagyok önazonos. Bort inni és vizet prédikálni mindig lehet, de csak rövid ideig kifizetődő.
A hűség elhatározás kérdése, ahogy a hűtlenség is. Olyan nincs, hogy véletlenül csaptam be valakit, véletlenül csaltam. Egy felnőtt, felelősségteljes ember nem hibáztatja a körülményeit, és nem mondja, hogy bocsánat, de nem tudtam, mivel jár, amit teszek. Ritkán fordul elő, hogy nem vagyunk tisztában tetteink következményével. Ha csalok, az visszaüt. Párkapcsolatban a legnyilvánvalóbb. Kevés megcsalás marad titokban. Legfőképpen az, amelyről nem akartak tudomást venni. Viszont, ha bekövetkezik, robbanással jár. Nem nézhetünk ártatlan szemekkel a másikra azzal, hogy nem sejtettem, hogy ez neked rossz, és különben sem volt más választásom. Dehogynem volt. Ha elágazáshoz érünk, mindig eldönthetjük, melyik irányba indulunk el. Arra ahol a könnyű jó vár bennünket, ahol könnyen megszerezhető javak, örömök között tobzódhatunk, de tudjuk, hogy nem sokáig, vagy épp a másikon, ahol szürke minden, de biztonságos. Esetleg akad kitaposott út is, amely hívogat.
Amit gondolunk, és amit teszünk, gyakran köszönő viszonyban sincs egymással. Mert nem vagyunk bátrak. A hűséghez, egy kapcsolathoz, egy cél eléréséhez is nemcsak elszántságra, erőre, hanem bátorságra is szüksége van. Sokszor gyávának lenni is bátrabb, mint aljas módon meghunyászkodva hazudni önmagunknak.
Hűséggel lenni önmagunk felé talán a legnehezebb dolgok egyike. Ugyanis nem csapkod bennünket ostorral senki, mégis fáj, ha mást teszünk, mint amit az eszünk vagy a szívünk diktál. És hogy erre miért kerül sor? Természetesen azért, mert nem merünk élni, nem merünk dönteni, és ha mégis, akkor nehezen vállaljuk a következményeket. Ekkor hibáztatunk másokat: ő akarta, ő mondta, miatta történt, én próbáltam ellenállni, de nem hagyott békén… Ugye látjuk, hogy mindezen mondatok olyanok, mintha egy játszótéri homokozóból kiabálná őket néhány gyerek? Toporzékolunk, miközben csak arra lenne szükség, hogy megtanuljunk nemet mondani olyasmire, ami számunkra kellemetlen, vagy épp túl vonzó, de veszélyes.
Pedig csak annyit kellene tudnunk, hogy hűnek lenni, nem más, mint igaznak lenni. Igaznak egy olyan világban, ahol a hamisság beleivódott a bőrünkbe, és már észre sem vesszük, hogy hazudnak nekünk.
Kép forrása: Pinterest
