A kései taxi

Péter a világon a legjobban beszélni szeretett. Ha ezt összeköthette a taxizással, akkor az már paradicsomi állapot volt. Egyszerűen szómenése volt, ha utast látott. Ebből sok konfliktusa akadt, mert az emberek jó része csendben akart utazni, fáradt volt, nyűgös és cseppet sem vágyott valami felszínes csevegésre. De azért bőven akadtak olyanok is, akikkel lehetett vitázni politikáról, szidni az időjárást vagy a mai tiszteletlen viselkedést.

Ilyenkor elemében volt és egy hosszú nap után is úgy szállt ki a kocsijából, mintha aksitöltőn lett volna.
Utasai nem mindig. De ezt alig vette észre. Az idősebbeket jobban kedvelte, mert könnyebb volt őket szóra bírni. A történeteiket megszámozva elraktározta a fejében, és elhatározta, hogy egyszer leírja a legjobbakat. Persze erre az elmúlt 10 év alatt nem került sor időhiány miatt. A legnyomósabb kifogás mégis az volt, hogy Péter nem írni szeretett, hanem beszélgetni, cseverészni. Ez védte meg legjobban a magánytól. A taxizás arra is jó volt, hogy ne kelljen szembesülnie az életével.

Évek óta nem beszélt az öccsével, anyját is csak félévente látogatta, pedig egy városban laktak. Egyikük sem állt közel hozzá. Az anyja rideg, szívtelen, örökösen panaszkodó boszorkány volt, az öccse pedig egy lélektelen pénzhajhász üzletember. Se istene, se lelke nem volt már neki. Istene azért mégiscsak. Pénznek hívták. Nem költötte el, amiért keményen megdolgozott. Lyukas zokniban járt és képes volt zacskós levest enni heti 7-szer, csakhogy a bankban szaporodjon a lóvéja öregkorára. Mindig így mondta. A szeme csillogott, amikor egyszer tíz milliót mutatott meg neki egyben a konyhaasztalra pakolva.  A pénzben látta a vigaszt önön semmilyenségére.

Régebben Péter még sajnálta, de ahogy megtapasztalta a kapzsisággal karöltve járó zsugoriságát, már nem tudott nem megvetéssel gondolni rá. Hiába mondogatta magának, hogy mégiscsak az öccse, olyan, amilyen. Lelke nagyon messzire száműzte őt ettől a világtól.

Neki a taxin kívül nem sok mindene volt.
Egy apró lakása a külvárosban, amelyhez egy gazos kertecske tartozott. Pár négyzetméter, nem jelentett semmit. Eszébe sem jutott fűnyírásra pazarolni az idejét. A virágok meg amolyan női bolondságok. A szomszédok már rég feladták, nem figyelmeztették a kötelességére. Olykor egyik-másik végigment piciny portáján, és megszabadította a gaztól. Volt, hogy ezt napokig nem vette észre, de ha igen és sejtette, ki lehetett a „tettes”, akkor az elkövető lakásának kilincsére egy tábla csokit csempészett. Előfordult, hogy tévedett, vagy egyik-másik lakó kutyája megette a csoki felét. De ez már az ő dolguk volt.

Péter élete a taxiban zajlott meg azokban a beszélgetésekben, amelyekben belekukkolta magát mások történeteibe. Ha valaki hosszabban utazott vele, és megnyílt neki, akkor azonnal képek kezdtek megjelenni a fejében, és a film lassan forogni kezdett. Ez volt a legjobb játék a világon.

Éjjel fél háromkor nem gyakran hívnak az emberek taxit, ezért, amikor megcsörrent a telefonja, tudta, hogy vagy a repülőtérre kell mennie, vagy valami nagy baj lehet. A hívó azonban nem volt feldúlt, nem kapkodott, nem érződött rajta, hogy valami fontos dolga lenne, és nem a repülőtérre készült.

Csak annyit kérdezett, mennyibe kerülne úgy kétszázötven km. Mivel egy idős női hang tette fel a kérdést, tudta, hogy ez nem ócska poénkodás. Mondott egy hozzávetőleges árat. Ezt megfelelőnek találta a hang gazdája. Azt felelte, azonnal indulna. Egyetlen kikötése annyi volt, hogy fél hétre meg kell érkezniük a célhoz.

Erre Péter határozott ígéretet tett. Tíz perc múlva már ott állt a Galagonya utca 32. előtt és várt. A rácsos vaskapun kilépő hölgy, akit két macska is kísért, lehetett vagy nyolcvan éves. A macskákat finoman arrébb terelgette, csak úgy lábbal, nem hajolt le hozzájuk. A kaput akkurátusan bezárta, megrángatta a kilincset, majd mosolytalan arccal lépett a taxihoz.

A férfi úgy érezte, ki kell szállnia, hogy kinyissa a kocsi ajtaját. Ez a késztetés nem mindig jött neki belülről, de most egy határozott gondolat elindította. Az asszony bólintott, ami lehetett akár köszönés vagy helyeslés is. Az arcán, amelyen szinte ráctalan volt, nem ült érzelem.

Érdekes út lesz, nyugtázta magában a taxis. Belső magnóját el is indította azonmód, le ne maradjon valami fontos momentumról. A hölgy jólöltözött volt, de nem túlságosan. Levendula illat lengte körül, és erről Péternek egy régi nyár jutott eszébe, amikor még szerelmes volt a feleségébe, aki elhagyta a legjobb barátjáért. Ócska, közhelyes történet, amelyből film nem készült volna soha, még ZS kategóriás sem, nemhogy jóféle mozi.

A hölgy kifelé bámult, pedig még nem is pirkadt. Nem úgy nézett ki, mint, aki beszélgetésre vágyik. A taxis azonban nem volt türelmetlen. Tudta, eljön az ideje, csak érlelni kell a helyzetet. Tud várni, ezt a hosszú taxisévek megtanították. Türelmetlensége csak elriasztotta volna a mesélőt.

Ahogy robogtak a lankás dombok között, a rádióban félhangosan szólt valami régi zene. Az ég alja világosodni kezdett, de a nap még nem jelent meg. Éreztette, hogy van remény, de még kérette magát. Váratlanul a csendben egyszer csak elhangzott a várva várt nyitó mondat:
– Van magának gyereke? – kérdezte az asszony.
– Nincs – felelte Péter.
– Miért nincs?

A taxis tudta, hogy erre a kérdésre jó választ kell adnia, ha azt akarja, hogy elinduljon a mesélés. Az utasnak és a sofőrnek kapcsolatban kell maradniuk egymással, ha nem akarja, hogy a kocsit megülje a feszültség.

Nyelt egyet. Kicsit száraz volt a torka, ez zavarta.
– Így alakult.
De a hölgy nem hagyta annyiban.
– Miért alakult így?
– Halogattuk, aztán meg elváltunk. Nem bonyolult.
Ez nem a teljes igazság volt. A fél sem.
Az utas felől sóhajtás hallatszott. Aztán megint csend.
– Akkor magának elmesélhetem, miért vitetem magam az ország másik felébe. Nem fog ítélkezni, mert nem tudja, mit jelent elveszíteni egy gyereket.

Péter felsóhajtott. Lehet, hogy nem volt gyereke, de ezek a mondatok, akkor sem estek jól neki. Legyűrte magában a rossz érzést és hagyta kíváncsiságát felülkerekedni.

– Magának van? – kérdezett vissza, hogy elterelje a gondolatait.
– Három. De csak kettő lett az enyém. Egyet elhagytam.
– Lemondott róla?
– Otthagytam a kórházban. Soha egy pillanatra sem láttam többé.
– Nem is kereste később sem? – Péter egy kicsit megütközött. Próbálta palástolni a döbbenetét, de érezte, hogy ez nem sikerült.

Az idős nő kibámult az ablakon. Az arca először mutatott némi érzelmet. Érezhetően szenvedett, de nagyon keménynek akart mutatkozni.
– Egyszer kerestem. De abban a régi világban ez nem volt olyan egyszerű, mint most. Elhajtottak, bárkihez is fordultam. Meg is aláztak, de igazuk volt.
– Miért hagyta a kórházban? Beteg volt?
– Nem, gyönyörű kisfiú volt. Tudja, ez olyan régi, elcsépelt ügy. Buta, nagyképű lány voltam, aki 16 évesen bekapta a legyet. És úgy maradt.

A taxis értette is, meg nem is. Világosodott. Egyre szebb tavasz bontakozott ki előttük. Alig volt forgalom. A vezetés maga az élvezet volt. A tükörből látta, hogy utasa egyenes háttal ül, és egyre jobban küszködik a lelkével. Arcára lassan kúsztak vissza az érzelmek, amelyeket évtizedeken át gondosan letörölt napjában ezerszer is.
– A szülei nem engedték, hogy megtartsa? Nem segítettek volna?

A válasz hosszú csend volt. Hogy lehet elmagyarázni valakinek, hogy vannak helyzetek, amikor nem lehet észszerűen dönteni? Hogy lehet azt elfogadni, hogy a család jó híre fontosabb egy zabigyereknél? Ezt ma főbenjáró bűnnek tartja mindenki, akkor nem tűnt akkora véteknek. Vagy nem akarta annak érezni.

– Nekik más értékrendjük volt. Tudja, az apám egy külkereskedelmi vállalat igazgatója volt. Anyám a városi elit szépasszonya. Én meg a feketebárány. Kell még magyaráznom? A neveltetésemre nagy összegeket fordítottak. Már akkor angolul és franciául tanulhattam, amikor mások még Elvist is titokban hallgattak. De hiába volt a pénz, a státusz, ha valaki ostoba. És én az voltam.
– És a fiú? Elvégre volt apja is a gyereknek.
– Ő nem tudott semmiről. Ma sem tud, de nem is érdekelte volna. Nem volt köztünk szerelem, csak egyszerűen megtörtént a dolog. Persze nem egyszer, mert az nem volt akkora ügy. Pár alkalom után úgy maradtam.

Újabb némaság.

Péter megjegyezte magának, hogy utasa nem azt mondta, terhes lett vagy várandós, mert ennyi év után is még mindig menekül. Az ÚGY szó helyettesíti azt az életet, akit a testében kihordott. Szívesen rágyújtott volna, hogy a cigaretta füstjében elmerülve gondolkozhasson a hallottakon, de valahogy a helyzet nem volt megfelelő. A nap lassan, pirosan bukott ki a dombok mögül, és akarva-akaratlanul az új reményével kecsegtette az utazókat. Vagy szerette volna.

– Megállhatunk itt egy pár percre? – kérdezte a nő ruháját igazgatva.
Péter elmosolyodott.

Egy gyors fékezés volt a válasz. A távolban pipacsmezők fénylettek. Valószerűtlenül szép volt a táj, a csendet csak néhány madárka csicsergése zavarta meg. Mindketten kiszálltak. A férfi a cigarettájáért nyúlt, és úgy gondolta, bőven van idejük rágódni a múlton. A fél hét messze volt.

A felesége, Zsuzsa az esküvő előtt egy héttel ment el abortuszra. Ő azt sem tudta, hogy terhes, mert neki elfelejtett szólni. A gyilkosság után, amikor orvosi segédlettel elpusztította a babájukat, óriási veszekedés tört ki köztük. A menyasszonya azzal védekezett, hogy a saját testével ő rendelkezik, a baba meg még korán jönne. Az a pici márpedig jönni akart, neki senki nem szólt, hogy korai még… Utána pedig egy sem választotta már őket szülőnek.

A nő mosolyogva nézte a messzi virágmezőt, távol járt. Egy rövidke pillanatra megengedte magánk, hogy az érzelmek a szemébe költözzenek. Valaha szép lehetett. Most a keserűség rideggé tette a szája körüli finom ráncokat. Biztosan sok pénzt költött magára, mert illata mellett, ami nem szállt el, a csuklóját értékes óra keretezte.

Talán negyedóra telt el így.

– Mehetünk, ha nem bánja! – mondta Péternek határozott hangon.
– Ahogy kívánja.

Az utas beült hátra, a sofőr meg elpöccintve a cigarettacsikket, a helyére.
Már nem volt szükség kérdésekre, a beszélgetés, vagy inkább a mesélés magától folytatódott.

– Apám külföldre vitt. Csak a szülés előtt valamivel jöttünk haza. Itt született meg Balázska. Meg sem néztem rendesen. Csak szabadulni akartam tőle. A kórházban egyszer odahozta egy nővérke, hátha meggondolom magam, de én csak azt éreztem, hogy egy felesleges terhet le tudok tenni, és folytathatom az életem.
– A szülei soha nem akarták megtartani? Az unokájuk volt!
– Mondtam már, de látom, maga nem érti. Ez nem volt választható lehetőség.
– Értem én, csak felfogni nem tudom. Az ő vérük volt. És csak úgy kidobták, mint egy feleslegessé vált holmit.

A nő szorosra zárta az ajkait. Úgy tűnt, megbánta, hogy elmondta egy idegennek a legnagyobb titkát. De ki kellett végre mondania, elvégre hatvankét évig őrizte.

Szülei már régen nem éltek, férje is elment két éve, két lányának a lehető legjobb anyja volt. Kinek akart bocsánatot nyerni? Mire számított abban az idegen városban? Hogyan tud majd odamenni egy hatvan körüli férfihoz, és azt mondani neki, hogy, itt vagyok a semmiből, én vagyok az anyád, kicsit elkéstem, ne haragudj rám!

A fia sem kereste egy életen át. Egyszer kapott egy furcsa hívást, de annak is volt vagy 30 éve. Valaki csak a nevét kérdezte meg azt, hogy hány éves és letette. De ez csak most jutott eszébe váratlanul.  Az is lehet, hogy valami telefonos ügynök volt… Ez nem Hollywood, itt nem mosolyog mindig mindenki, és nem is bocsájt meg tíz perc alatt. Különben is vannak megbocsájtást nem érdemlő vétkek. Az övé az volt. Mentsége lehet száz. De a tény, az tény marad.

Péter látta, hogy utasa arca hol színehagyott, hol meg vörösben játszik. Figyelte a kínlódását. Sajnálatot nem, de szánalmat érzett iránta. Különben sem az ő dolga volt. Ő csak egy taxis volt, aki gyűjti a jó meséket és elraktározza. Az ítélkezés dolga legyen másé.

A cél közeledett. A nap már erősebb fénnyel ragyogott. Kellemesen meleg tavasz volt. Az autó szinte magától gurult, és maradoztak el a dombok, az akácfák és a pipacsmezők. A város jelezte, hogy ébred. Egyre több busszal, autóval találkoztak.

– Mondana nekem egy pontos címet még egyszer, hölgyem? – szólalt meg nagy sokára. – Mindjárt megérkezünk.
– Galagonya utca 32. – hangzott a tompa válasz.

Csend lett. Hosszú, erős csend. Egy pillanatra megállt az élet, hogy erőt gyűjtsön a folytatáshoz. A taxiban csak a rádió halk zümmögését lehetett hallani.

– Biztosan? – kérdezte végül.
– Ezer százalék.

A sárga kocsi fékezett, megfordult. Visszakanyarodott egy másik, leélt életbe, nem bolygatva a mostanit, egy idegenét.