Alma nem akart kérdezősködni. Úgy érezte, ha eddig tudott várni, akkor most sem kell a dolgok elébe futnia. Látta a férfin, hogy vívódik. Minden rezdülésén érezte, hogy nem könnyű elmondania, amire készül.
Tom nagy levegőt vett.
– Nem akartam eddig elhallgatni, de beszélni se tudtam róla. A feleségem hosszú szenvedés után meghalt. Mondhatnám, hogy legyőzte a rák, de nem győzte le. Az utolsó pillanatig tudott mosolyogni, és Anitát féltette igazán. Azt mondta, én elboldogulok, mert már sok mindent megéltem. De a lányunk…
Alma torkában gombóccá gyűrődött a sírás. A férfi megviselt arcára pillantva szerette volna megsimogatni a szívét, vagy csak odabújni hozzá, hogy ölelése vigasz lehessen, de nem volt hozzá bátorsága.
– Ez rettenetes! – mondta nagy sokára.
– Az, de nekünk tovább kell élnünk. Mondhatnám, hogy nem megy, de olyan nincs. Az élet mindig halad a saját medrében, és ha nem állunk ellen, sodor bennünket is. Szép életem volt eddig, de elmúlt. Most máshogy kell néznem a dolgokat. Veled mi történt az elmúlt hetekben? Nagyon aggódtam érted. Bosszantott, hogy nem kértem el a számod.
– Először is hadd köszönjem meg, hogy megmentettél. Azon a klinikán még azt hittem, Viktor talált meg, és rettegtem tőle.
– Nem találhatott meg! Pontosan ezért intéztem el, hogy a kocsidat azonnal hozzák el onnan, ahol megtaláltalak. Téged is pontosan ezért nem engedtelek közkórházba. Féltettelek.
– Féltettél?
– Nem tudtad? Tudnod kellett. Az első pillanattól kezdve figyeltem rád, de amikor kiderült, hogy férjnél vagy, hátrálni kezdtem. Én nem teszem tönkre senki házasságát, mondtam magamnak. Még akkor se, ha boldog lehetnék. Aztán kiderült, hogy nem is kell tönkretennem.
– Nem. Régen vége volt már, de ilyen végre nem számítottam.
– Alma, mi lesz most veled? Elmenekültél és ennyi?
– Nem, elválunk, és akkor lesz vége!
– Istenem! Mennyire jó ezt hallani! Attól féltem, nem lesz hozzá bátorságod.
A nő elnevette magát.
– Sajnálom, hogy ennyire nem ismersz, bár a viselkedésem alapján nem csodálom, hogy ezt gondoltad. Gyáva nő voltam évtizedekig, de már nem vagyok.
– Mi változott?
– Nem mi, hanem ki! Én változtam meg, mióta téged ismerlek.
– Engem? Hiszen nem tettem semmit.
– Dehogynem! Erőt adtál! Segítettél, amikor kellett. Én ilyesmit egész életemben nem tapasztaltam.
– Hálás vagyok minden mondatodért! Annyira féltem, hogy nem így lesz!
Alma megkönnyebbülten felsóhajtott. Most már nem félt. Lágyan a férfi arcához nyúlt, és megsimította. Csend volt. Besötétedett. Szinte alig látták egymást. Ez a sötétség most lágy lepelként hullt rájuk, és enyhet adott meggyötört szívüknek.
Tom megfogta a kezét és belecsókolt a tenyerébe.
– Akármi történt is, nekünk találkoznunk kellett – mondta cseppet sem nyálasan. – Édesanyádnak is ez volt a kívánsága. Többször mondta nekem, hogy hozzám való vagy, csak nem tudja elérni, hogy találkozzunk. Már akkor sejtettem, hogy rossz a házasságod, de nem voltam benne biztos. Az is lehetett volna, hogy csak szimplán gyűlöli a vejét.
– Gyűlölte is. Báránybőrbe bújt farkasként emlegette, de én mindig leállítottam. Elvégre én választottam.
– Mi lesz a házzal? Eladod? – kérdezte a férfi tompán.
– Nem. A ház az enyém és az is marad. Ide akarok költözni, itt akarok élni. Lehet, hogy errefelé nem lesz jól jövedelmező munkám, de nyugalmam igen.
– Tökéletesen így van. Most mondjam, hogy én is hasonlóképpen gondolkodom?
– Biztosan? – kiáltott fel a nő.
– Egészen biztosan! – fordult felé Tom és magához húzta. Mélyen a szemébe nézett, már amennyire a vaksötét engedte, és lágyan megcsókolta.
– Erre vágytam – jelentette ki másodpercek múlva. – És nem csak erre. Rád, úgy, ahogy vagy.
– Nem vagyunk mi túl öregek a boldogsághoz? – kérdezte Alma, ahogy a férfi ajka eltávolodott az övétől.
– Vicces ez az egész, nem? Ki hitte volna, hogy a mi korunkban megtörténhet az ilyesmi?
Alma megint nevetett.
– Ez nem a legjobb hasonlat. – Alma hirtelen meghátrált. Eszébe jutott valami nagyon fontos. – És a lányod?
– Anita okos teremtés. Mint mondottam, tud rólad. Félt is tőled, és féltett engem is. De biztos vagyok benne, hogy kedvelni fogjátok egymást.
Mihelyt ezt kimondta, megcsörrent a telefonja.
– Emlegetett szamár – jegyezte meg ellágyulva. – Na, mi újság, cicamica?
– Apa, jó lenne, ha hazajönnél, mert itt áll valaki a kertkapuban, és jó ideje befelé bámul. Nem igazán látom, hogy néz ki, de egy magas férfi, ez biztos. Nem merek kimenni.
– Ne mozdulj! Becsengetett vagy kopogott?
– Igen, de féltem kimenni, annyira erősen dörömbölt.
– Két perc, és ott vagyok!
– Mi történt? – kérdezte Alma döbbenten.
– Valaki be akar jutni hozzám, és Anita nagyon megijedt. Gyere, menjünk haza azonnal, mert félek, hogy baja esik.
– Siess előre! Te sokkal gyorsabb vagy! – mondta Alma. – Rohanj!
– Rendben!
– Tom! Vigyázz magadra! Nem akarom, hogy bajod essék!
A férfi ezeket a mondatokat már biztosan nem hallotta, mert úgy vágtatott végig az utcán, mint egy tüzes vadló, amelyik épp arra készül, hogy letaroljon mindent, ami az útjába kerül.
Az utca szinte üres volt, nem volt nehéz megpillantania kocsit, mellette a magas férfit, aki éppen telefonált, de már nem a háza felé nézett.
Ismerős volt neki, mégse volt biztos benne, hogy már látta.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
