Köszönöm Istenem az édesanyámat!
Amíg ő véd engem, nem ér semmi bánat!
Körülvesz virrasztó áldó szeretettel.
Értem éjjel-nappal dolgozni nem restel.
Áldott teste, lelke csak érettem fárad.
Köszönöm, Istenem az édesanyámat.
(Dsida Jenő)
Amikor kislányként babákkal játszunk, ringatjuk, öltöztetjük őket, már az anyaszerepre készülünk. Toljuk a babakocsinkat, pelenkázzunk műanyagcsecsemőnket, már azt tesszük, ami benne van a génjeinkben. És azt, amit látunk magunk körül. Ha pörölnek velünk, mi is összeszidjuk a „gyerekünket”, de puszilgatjuk, ölelgetjük is, ha abban van részünk. A nő egész életében készül az anyaságra, és szerencsés esetben anya is lesz belőle. Megél ezer örömöt, fájdalmat, kudarcot, de sose felejti el, hogy testében hordozta, nevelte a gyerekeit, akik majdan felnőtté cseperednek. A jó anyák a végtelenségig szeretnek és figyelnek gyerekeikre. Tökéletesek meg nincsenek, ezért nem szabad magunkat bántanunk, ha hibázunk. Azt adjuk, amire képesek vagyunk.
Régen, ahogy minden, az anyaság is más volt, mert bár nehezebb volt az élet, a körülmények se kedveztek a házimunkák sorának, mégis nosztalgiával gondolunk azokra az időkre, amikor anyánk mellett sertepertélve megtanultunk tésztát gyúrni, gazolni a kertben, port törölni, és hallgattuk a meséit, amelyek az életről szóltak.
Nem emlékszem arra, hogy valaha is meséltek nekem valódi királyfikról vagy királylányokról, de tudtam mindent, ami a ház körül történt, olykor a falusi pletykákat is kihallgattam. Anyámnak nem volt ideje engem tutujgatni, de hagyta, hogy körülötte tébláboljak, csak akkor küldött el, ha türelmetlen volt valami miatt. Láttam, amint paradicsomot passzíroz, ahogy befőtteket tesz el, és láttam töltött paprikát csinálni, vagy a csirke nyakát elmetszeni. Nem voltak ezek szokatlan dolgok, hiszen a régi, lassúbb világban nem az volt a cél, hogy játszóházból játszóházba rángassanak, folyton élményekkel bombázzanak. Nyaralni se mentünk, mégis úgy emlékszem, jó volt gyereknek lenni, ha épp nem hoztam ki anyámat a sodrából. Nem volt nehéz, de én kitapasztaltam, mit lehet, és mit nem, így gyakran megúsztam kiabálással az ilyen-olyan vétségeimet. Ma ezeket észre se veszik a szülők, nemhogy szólnának érte.
Azt viszont láttam, ahogy más gyerekeket megdicsér, kedvesebb velük, mint velem, ezt nem szerettem. Mindig úgy éreztem, engem nem szeret eléggé. Vagy nem úgy szeret, ahogy én szeretném. Felnőtt fejjel értettem csak meg, hogy minden anya, legyen az régi, mai vagy jövendő, úgy szeret, ahogy képes rá. Olykor visszafogottan, máskor tökéletlenül, vagy épp vad majomszeretettel. Hogy ez melyik gyereknek miként felel meg, nem tudhatjuk, de ez jut.
Egy biztos, legtöbbször az anyai szeretet feltétlen. Nincs nála tisztább, egyenesebb, és soha egyetlen egy férfi sem fogja megérteni, mit jelent várandósnak, majd terhesnek lenni. A kettő messze nem ugyanaz. Egy nő a testét adja egyszer, kétszer, akárhányszor egy új életnek, és hiába van ott a jövendő apa, segíthet bármennyit, nem érzi, nem érezheti át, mit jelent beszélni egy magzathoz, amely majd kirúgja az oldalad. A szülést meg se említem, mert minden nő tudja, hogy messze nem azonos a vesekőfájdalommal, hiszen nem ér véget azzal, hogy világra hozzuk a babánkat. Attól a pillanattól kezdve kívül lesz a szívünk, és nem lesz egy olyan pillanatunk sem, amikor ne gyerekeinkért aggódnánk, még akkor is felnőttek, ha elmúltak harminc évesek, ha már ők maguk is szülőkké váltak.
Anyának lenni kivételesen gyönyörű és nehéz feladat. Gyönyörű nyelvünk is anyanyelvet emleget, anyaföldként beszél a szülőföldről, és az anyai szívet teszi minden szívek elé. Természetesen vannak anyalelkű apák is, róluk sem feledkezhetünk meg. Élnek köztünk olyanok, akik Anyák napján joggal köszönthetünk. A szeretet mindegy melyik oldalról, milyen közegből árad, csak borítson be bennünket, mert ha ez történik velünk kisgyerekként, erős, magabiztos és boldogságra képes felnőttek leszünk. Legyen ez így minden kisgyerekkel!
Kép forrása:Pinterest
