Nem alakult jól a kapcsolata az apjával. Vagyis, igazából még ennél rosszabb volt a helyzet: kifelé minden rendben volt, a falu bezzegcsaládként emlegette őket, ő mégis a kritika nyomása alatt, szeretetlenül, bizonytalanul cseperedett nővé az apja mellett.
Elég volt egy szájhúzogatás a bajusz alatt az első pasi (pasi…? egy érettségi előtt álló, pattanásos suta kölyök) láttán, ő pedig rögtön elbátortalanodott a saját ízlésében, érzéseiben. Egy viccből adott tockos is csak arra volt elég, hogy érezze, nem, a négyes az apja szemében még mindig nem megfelelő osztályzat. A rövid, indulás előtt beszúrt gyilkos mondatocskák is hatottak: divatos frizurája vagy legújabb nadrágja attól kezdve már nem is okozott neki akkora örömet, hiszen az apja megszólta, vagy gúnyosan kinevette. De, persze, az apja nem ivott, nem verte meg nadrágszíjjal, nem molesztálta, tehát, úgy érezte, nincs joga panaszkodni, sőt, hálásnak kell lennie, mert taníttatja őt, és nem teszi ki a diplomaosztó másnapján otthonról, mint a legjobb barátnőjét a családja.
Évekig élt ebben a gyötrelemben. Az elnyomott dühben és a kényszeredett hálában – a feloldhatatlan disszonanciában. Aztán, egy tanulmányi kiránduláson találkozott Greggel, egy Európában élő amerikai, ötvenes egyetemi tanárral, aki rögtön kiszúrta magának a huszonévei végén járó, vézna, de okos szemű magyar lányt. Annyi bókkal halmozta el néhány nap alatt, mint amennyit a lány életében nem hallott.
Az ingázós hónapokat hamar követte a nagy kérdés, amely csak látszólag volt eldöntendő… melyikük váltson országot? Greg hamar “levezette”, hogy miért nem költözhet ő Magyarországra. Így hazát, családot, egyetemi tudományos kört hátrahagyva ő barátkozott meg a külföldi kisváros kampuszával, a nyelvvel, az ismeretlen emberekkel. Gyorstalpaló volt ez a javából, így kellett egy fél év, míg be merte magának vallani: a férfi számára ő csak egy biodíszlet, egy mutogatnivaló “egzotikum”, aki előtt vagy éppen aki mögött bátran lehet fanyarul minősítő módon beszélni…, olyan összekacsintva lesajnáló modorban. “A kis magyar lány”, és a világlátott, középkorú amerikai professzor… Na, hiszen.
A búcsú végül rövidebbre és fájdalmasabbra sikerült, mint ahogyan azt egy-egy lopott, rettegéssel teli percben vizionálta…, meglepetést akart okozni, de a nyíló irodaajtó végül neki okozott meglepetést. In flagranti. Aznap este összecsomagolt.
Egy évig siratta a naivságát, az elpazarolt időt, a szerelmet…, önmagát. Végül egy barátja tanácsára terápiába kezdett. Évekig járta a megbocsátás kanyargós útját, tudatosan tárta fel és kötözte a szeretetlenség sebeit. Építette önmagát és a bizalom hídját – míg végül a túlparton rátalált arra a társra, aki nem rombolni, hanem építeni érkezett az életébe. Amikor a tükörbe nézett, nem a lenézett kislányt vagy a megcsalt nőt látta. Hanem egy heges, de gyógyult szívű harcos amazont, akit többé nem tiporhat el senki.
