Egy kellemes péntek délutánon azzal hív fel egy kolléganőm, hogy segítsek neki ruhát választani esküvőre. No, nem menyasszonyit, ami nagy kihívás lenne, hanem örömanyának megfelelőt. Akkor még nem sejtem, hogy ez talán még nagyobb feladat.
A menyasszony általában gőzerővel fogyókúrázik fél évig minimum, még levegőt is alig mer venni a ruhapróbákon. Tudja, hogy élete nagy napján bármi is lesz rajta, ő szép lesz, mert mindenki rá fókuszál, mindenki csodálni fogja, aznap a nap is miatta süt szebben. És milyen igaza van. Ettől a belső ragyogástól fog fényleni, mert elhiszi magáról azt, amit a hétköznapok tükrében látva oly ritkán, hogy ő gyönyörű és különleges, egyedi és megismételhetetlen.
De az örömanya–státusz egészen más. Ez már nem a fiatal lány dicsfényével beragyogott kor. Vannak plusz kilók, plusz ráncok és az évek kitörölhetetlen nyomokat hagytak a bőrön, hajon és a lélek törékeny palettáján. Az örömanya bár lehet vidám, örvendezhet a lánya esküvőjének, lopott, magányos pillanatokban, amikor senki nem várja el tőle a kötelező vidámságot, végig éli, hogy nem ő lesz a főszereplő, talán még a mellékszereplők között sem lesz túl előkelő helyen.
Ezzel a tudattal elindulunk ruhavadászatra. Követelményekből van bőven a listán: legyen elegáns, de ne konzervatív, legyen jól szabott, előnyös, ne mutassa a kis hurkákat deréktájon, fedje a kart, amelyen már laza integető háj köszön vissza a tékozló időnek. Ne legyen sötét, mert az öregít, de túl világos sem, mert az ma a menyasszony színe. Nem lehet túl hosszú, mert az az alacsony nőt összenyomja, de túl rövid sem, mert az nem illik, hiszen a jó láb kiváltsága, ha már a sors ezt meghagyta, azon a napon sajna nem mutogatásra való. Akkor csak finom mellékszereplőként kell mérsékelten ragyogni élete filmjének ki tudja hányadik filmkockáján.
A kiválasztott üzlet a kisváros központjában van. Az eladók megszokták már a fura kívánságokat a még furább vásárlóktól. Amikor elkezdjük a mustrát, ötletem sincs, mi lehetne a megfelelő. Próbálok úgy segíteni, hogy ne tukmáljam rá a saját ízlésemet, ami persze nem könnyű. Közben figyelem, ahogy jönnek be a nők, mindegyiküket egy unott férfi kíséri. Amelyik meg nem az, az eljátssza az érdeklődőt, de látom, ahogy mind lopva kiles a kirakat üvegén és sóhajt egyet. Tudja, hogy rabságba került, nem menekülhet. Legalább két olyan óra vár rá, ahol minimum harmincszor hallja majd azt a rémisztő kérdést, hogy: na, szerinted milyen? És nem tud válaszolni… Már a harmadik után elveszti a fonalat, nem is veszi észre a változást. Vajon nem ez volt az asszonyon az előbb, töpreng gondterhelten. Ja, hogy az egy árnyalattal világosabb volt? Tényleg… Ki gondolná? Azt sem vette észre, hogy a minta nem ugyanaz, de ezt a családi béke érdekében nem mondhatja ki. Kinek kell három nap sértődés, meg a te nem figyelsz rám már egyáltalán-kezdetű kirohanás? Inkább megadóan bólogat. Lesi a nő arcát, és kétségbeesetten próbálja kitalálni, hogy az milyen választ vár tőle.
Ahogy keresgélünk, tovább figyelek. Nézem, ahogy gömbölyded nők próbálják beleerőszakolni magukat a finom kis rucikba. Az eladó mosolyog, a cipzár feszül, de fenn van. Nem is rossz, hangzik el, majd egy blézer segít eltakarni, amit el kell. Nem és nem veszik észre, hogy a ruha kicsi, no meg előnytelen. Az eladó magas, szőke és 36-os a mérete. Elképesztően frusztráló, hogy a rajta lévő ruha is megtalálható a boltban, és hogy mennyire jól áll neki.
Válogatunk, próbálunk, tiltakozunk, majd újabb próbák következnek. Túl világos, túl hosszú, túl előnytelen, túl egyszerű, túl csicsás, túl konzervatív. És végre megjön a befutó darab. A szerintem befutó. Mert az örömanya nem repdes. Teljesen tanácstalan, mi több kétségbeesett. Nem tudja, miben szeretné jól érezni magát, de amit eddig próbált, azok közül egyikben sem sikerült.
Ekkor jön a külső ráhatás. Részemről, majd az eladók részéről. Remekül illik a bőréhez, nem feszül, mutatós, nem kirívó, de nem is egy szürke verébhez hasonló. Két és fél órája játsszuk a semelyik sem én vagyok-játékot, amikor már a feladás szélére kerülök, akkor dönt az örömanya. Belenyugszik egyikbe. Látom rajta, hogy fejében már nem a saját esküvője jár. A válogatás, a tükörrel való percenkénti szembesülés a próbafülke borzalmas fényében, megtörte az akaratát. Megvesszük. A cipő, a táska szinte gyerekjáték ezek után.
Kijövünk fáradtan, elcsigázottan. Azt gondolom mélyen magamban, hogy merje valaki azt mondani, hogy a vásárlás mennyország, kikaparom a szemét!
Igyunk egy liter lattét, javasolja az áldozat. Így is teszünk, hogy legalább ennyi öröme legyen ebben a napban.
fotó: Pinterest
