Drága M.! – 3. levél

“Egyetlenem!
Már nem tudlak gondolataimmal óvni, és betakarni. A legtöbb nő, legyen az feleség vagy szerető egy idő után anyává is változik. Vagy ez csak a szerelem következménye? Nem akartam anyád lenni, nem akartalak megvigyázni, mert te pontosan tudtad, mi kell neked és úgy is cselekedtél.  Valahol mélyen bennem, mégiscsak működésbe lépett az ösztön, de nem eléggé, mert nem sejtettem előre, hogy elveszítelek.

Drága M.!  – A sorozat részeit itt olvashatod

Egy hete temettek el téged, és én még egy fa mögött sem bújhattam meg. Ostoba és nevetséges lett volna. Biztosan meglátott volna valaki. Az emberek azonnal összerakták volna a képet, és én nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni a feleséged. Ha eddig tudtunk hallgatni, ezután sem kellett már a kapcsolatunkat a világ elé tárni.

 
 

Amikor már második napja nem jelentkeztél, akkor már nem hittem, hogy csak makacs vagy. Éreztem a bajt, erősen markolta a szívem a félelem, de azt reméltem, esetleg beteg vagy. Persze az sem lett volna kellemes, de akkor tudtam volna, hogy élsz. A három közös évünk alatt talán kétszer voltál komolyabban beteg, egyszer a gerinceddel volt baj, máskor meg az influenza döntött le. Elgondoltam, hogy vajon ápolnak-e rendesen, gondoskodnak-e rólad, de miért ne tették volna, hiszen az a nő, akit előttem szerettél vagy velem párhuzamosan, szeretett téged.

Ha elmondtam volna valakinek a létezésed, biztosan megkérdezte volna, hogy bírom elviselni, hogy mással élsz, eszel és mondjuk ki bátran, szeretkezel.

Erre mit lehet mondani? Azt hogy nehezen, meg pokoli érzés. Semmit sem mond. Hogy nem gondolok rá? Ha meg tudtam tenni, akkor valóban nem gondoltam. De aki egyedül él, egyedül kel reggel, nézi magát a tükörben, aztán kávét főz, olvasgatja az üzeneteit, az nem teheti meg azt a nemgondolás nevű dolgot.

Talán lassan hozzászoktam a fájdalomhoz. Soha nem mondtam neked, mert megijedtél volna. Persze attól is féltem, hogy elhagysz, hogy ne okozz több fájdalmat. Micsoda paradoxon! Ezzel a léttel, ezzel a vállalással nem lehet megkerülni a szenvedést.

A hiányod második délutánján nem bírtam tovább. Tudtam, hogy nem hívhatlak fel, erről egyezséget kötöttünk, de arról nem, hogy a munkahelyeden kereshetlek-e. Persze, olyasmiről két ember a szerelem közepette nem beszélget, hogy mi történne, ha a másik meghalna. Az emberek szeretnek, remélnek, kínlódnak, de a halált félresöprik. Miért is gondolnának rá? Nem természetes minden nap félni tőle, mert megroppantaná a szívet. Talán el sem jön. Minden temetésen azt gondoltam eddig: én sose fogok meghalni. Arra viszont egy percre sem merült fel bennem, hogy te valaha igen.

Amikor a titkárnőd felvette, rideg hangon közölte, hogy nem vagy elérhető. Kérdeztem, hogy esetleg később próbálkozzak-e. Akkor mondta ki: meghaltál. Autóbaleset. Valaki beléd rohant és te már nem tudtad elkerülni az ütközést. Milyen egyszerű és banális vég!

Én meg  azalatt azon töprengtem, biztosan haragszol rám. Szánalmas.

Utolsó mondatom az volt hozzád, hogy utállak! Te rám néztél és nem válaszoltál, csak bevágtad az ajtót. Nem emlékszem pontosan, miért mondtam. Nem akarok rá emlékezni. Az utállak köztünk nem jelentett semmi komolyat.  Máskor odavágtuk egymásnak játékos haraggal.

Utána odakucorodtam melléd, te megsimogattad a hajam, és annyit mondtál:

– Jaj, cic, miért nem találkoztunk mi ketten előbb?!

Erre egyikük sem tudta a választ. Vagy mindketten, de úgyse számított. Nem én voltam, akivel neked találkoznod kellett előbb. Az egy másik nő volt, aki két gyerekkel ajándékozott meg. Én meg önmagammal, a szerelmemmel és annak tudatával, hogy boldog vagy mellettem.

Boldog voltál, mondd? De úgy őszintén!

Z.”

Előző levél
Következő levél

fotó: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here