Drága M.! – 2. levél

“Édesem!
Kijöttem hozzád, mert másképp nem tudok elbúcsúzni tőled. Szívemnek, lelkemnek lehetetlen elfogadni, hogy te nem vagy. Nem írhatok senkinek miattad, pedig könnyebb lenne világgá kiáltanom, hogy voltál nekem. Voltál és vagy is, de nem mutathattalak meg, mert a mi kettősünk nem létezett.

Drága M.!  – A sorozat részeit itt olvashatod

Létre sem lett volna szabad jönnie, hiszen te már mást választottál. Egyszer azt mondtad nekem, hogy csak azért, mert nem ismertél engem. Ezt úgy mondtad, olyan hangon, hogy eszembe se jutott úgy hinni, hogy ez egy hangzatos frázis. Sokat beszélgettünk a kettőnk előtt való életről, és arról, hogy lehet-e szépen szeretni egymást, ha az egyik elkötelezett. Mindenki azt gondolja, hogy, aki igazán szeret, tud jól dönteni, mert a szeretet majd mindent megold, és egyáltalán nem fontos, mit gondolnak mások. Ez álságos.

 
 

Ott volt a kisfiad, aki folyton beteg volt és a lányod is, aki rajongott érted. Vajon nekik lehetett volna azt mondani, hogy értsétek meg, hogy elhagyod őket, mert szerelmes vagy? Én tudtam, hogy szeretsz engem. Minden egyes nap, amikor kerestél, vagy jöttél, éreztem hogy nem hazudsz, eszedben sincs játszmázni.

De ott volt a családod, a másik nő. És nekem ő volt a másik, bár tudtam, hogy az csak én lehetek.

Egyszer láttalak vele.

Színházba mentem, és az előcsarnokban egymásba botlottunk. Karcsú, fekete nő volt, csinos. Nem az a tipikus szépség, de vonzó volt a maga módján. Beléd karolt, és mosolyogva hallgatott téged. Ennél kegyetlenebb pillanat kevés volt az életemben. Persze, mondhatná bárki, undorító vagyok, mert amit láttam, az a természetes, és amit én éreztem, az a taszító. Így is lehet nézni a dolgokat, hisz az én bőrömben csak én vagyok, más nem értheti mit jelent, ha bőröd alá kúszik a fádalom és méregként öli minden sejtedet.

Tudtam, hogy ott lesztek, hiszen szóltál előre, hogy megóvj, de mégsem tudtalak elkerülni. Talán azért, mert látni akartalak vele.

Láttam, te is vártad, hogy összefussunk, mert túl kellett esni ezen is.

Feszült voltál, de nem azért, mert jelenetet rendezhetett volna bármelyikünk is, hanem, mert nem szeretted volna látni, hogy nekem fáj. Megóvni mégse óvhattál meg sem engem, sem őt, de önmagad sem. Valaki mindig szenvedett hármunk közül.

Én nem hiszem el, hogy ő nem tudott rólunk. Egy szép, értelmes nő, aki szereti a férjét, hihetetlen, ha nem veszi észre, hogy az változik. Nem egyszerre, nem tudatosan, de olyan apró dolgokban, amiket csak egy nő érez meg. Más lesz a tekintete, megváltozik az érintése. Más szavakat használ, és néha nem azt mondja, amit várnak tőle.

Tudnia kellett, de mi nők könnyen homokba dugjuk a fejünket. Valószínűleg kezdettől fogva sejtette, csak annyira szeretett, hogy nem tudott semmit tenni. Gyáva volt kilépni a házasságból, vagy túl erős volt, és téged akart benne tartani.

Ott, a színház előcsarnokában, a nagy tükrök között majdnem rosszul lettem a fájdalomtól és a félelemtől. Nem attól rettegtem, hogy kiderül, mi van köztünk, inkább az a rettegés markolta erősen a szívem, hogy vajon meddig leszek én még neked. Nyilvánvaló volt, hogy nem a végtelenségig. Ezt minden harmadik fél tudja, aki józan ésszel gondolkodik. Mindig van és lesz is olyan ok, ami miatt a férfiak nem akarnak válni. A szerelem nekik soha nem jelent olyan erős döntési kényszert, mint a nőknek. Máshogy vannak bekötve. Nem akarnak okvetlenül borítani, mert számukra az érzelmek bár lehet, hogy fontosak, de annyira nem, hogy egy új életet indítsanak. Akad kivétel, de akkor felkapjuk a fejünket és elismeréssel nézünk arra a nőre, aki miatt képesek voltak kilépni önmagukból. Hogy hibáztattalak-e valaha is ezért? Soha. Az a három év, amit tőled kaptam, nem jogosított fel ítélkezésre. Semmi mást nem akartam hosszú időn át, mint szeretni és szeretve lenni. Ezt meg is kaptam, de ennek ára volt.

Az ár pedig a mosolyom és beleegyezésem volt. Megkaptad. Nem jámbor ostobaságból. Szerelemből. Megérted?

Már úgyis mindegy. Soha nem tudom meg, mi lehetett volna. Azt sem, hogy egy év múlva, öt év múlva hol lettünk volna?  A mi szerelmünk olyan volt, mint a mesebeli szerencsehármas. Kívántunk és teljesült. Kívántunk és nem teljesült. A harmadikat pedig lassan elvitte a rohanó idő.

Z”

Az első levél
A harmadik levél

Folytatás hétfőn 

fotó: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here