Nelli
Kívülről úgy tűnik, rég feldolgoztam a vőlegényem elvesztését, de tudom, hogy nem így van. Az emberek nem szeretik a halált, ezért csak egy ideig faggattak, aztán lassan elvárták, hogy felejtsek. Mert hát mit lehet tenni? Aki elment, elment, és bár megsiratjuk, lehetünk szomorúak, azért az élet nem áll meg. Hogy hányszor hallottam már ezt a mondatot, meg se tudom mondani. Miért is állna? Nincs a világon olyan fontos ember, akit nem felejtenének el bizonyos idő elteltével, és az én Gáborom pláne nem volt az. Volt pár tucat ember, aki szerette, aztán szép lassan elfelejtette. Még a legjobb barátaink is arra biztatnak, hogy lépjek tovább, és nem értik, hogy miért nem megy. Persze a fájdalom meg a gyász, igen, legyintenek, de az idő begyógyítja a sebeket. Hú, de utálom ezt a mondatot! Az időnek nincs kötszere, de fertőtlenítője sem, nem tesz borogatást a szívre, és nem csillapítja a lázat. Mégis mindenki úgy beszél róla, mintha képes lenne ilyesmire.
Gábor nem volt a férjem, csak majdnem. Amikor elveszítettem a gyűrűt, napokig sírtam. Éreztem, hogy rossz jel, és erre a jelre nem lehet építeni. Gábor nem volt boldog, de nem esett kétségbe. Azt mondta, csak egy tárgy, és az is lehet, hogy előkerül egyszer. Még volt három hónap az esküvőnkig, tehát vehetünk másikat vagy várunk. Vártunk. Egészen addig, amíg azon az estén nem lassított egy kocsi, és elütötte őt a zebrán. Épp hozzám tartott, este kilenc volt, és az a drogos állat nem is látta őt, mert az agya tele volt zombikkal. Egy ilyen zombi volt az ő szemében Gábor is. Azonnal meghalt, nem szenvedett egy pillanatig se.
Nem akartam megnézni, pedig Erika néni, az anyja azt mondta, szinte nem volt sérülés rajta. Csak a fején, hátul. Én úgy akartam emlékezni rá, ahogy ismertem. Olyan nevetősen, olyan hamis szemekkel, ahogy rám nézett. Fogalmam sincs, hogy éltem túl a temetést, de az megnyugtatott, hogy a Dunába szórták a hamvait. Mindig is a vizek bolondja volt, úgy éreztem, hazaért. Korábban, mint kellett volna, de valaki azt mondta, olyan nincs. Minden akkor történik, amikor ideje van. Most komolyan! Tényleg annak volt ideje, hogy ő meghaljon az esküvőnk előtt? Ki hiszi el ezt? Azt se mondja nekem senki, hogy ezért született le a földre. Sikítani tudnék az ilyen magyarázatoktól.
Amikor az az idegen srác felrakta a netre a gyűrűm, kis híján szívinfarktust kaptam. Csak bámultam, és azt soroltam, nem, ez nem lehet igaz. Mégis az volt. Jó volt a gyűrűért menni, még jobb volt megismerkedni vele és a kislányával. Azonnal tudtam, hogy hasonlít a lelke az enyémre, de nem a veszteség miatt. Volt valami, amitől azt éreztem, közünk van egymáshoz. Nem az a jaj, mintha ezer éve ismertük volna egymást, nem ez a hülye blabla, hanem a valódi meggyőződés, hogy igenis kapcsolódunk egymáshoz, csak nem jöttem rá hogyan. Én nem vagyok az a könnyen szerelembe eső fajta, nem is szeretem a szerelem túlmisztifikálását, mert akármennyire hisz benne az ember, a végén pórul jár. Gáborral csak azért nem koppantam nagyot, mert nem volt időnk kimeríteni egymást a kapcsolatban. Mert ő előbb kilépett. Mekkora szemét vagyok, hogy ezt mondom. Pfuj! Mintha tehetne róla, hogy elgázolta az az állat. Sokáig haragudtam rá, miért nem figyelt jobban, miért nem ugrott félre, meg hasonlók, pedig tudtam, hogy a végzet elől nincs menekvés. Viszont a halált nem kérhetem számon, nem üvöltözhetek vele, nem rúghatok bele. Mégis megpróbáltam. Majdnem visszarúgott, amikor egyik este részegen támolyogtam haza, és engem is majdnem elütött egy kocsi. Szegény öreg bácsi, majdnem szörnyet halt ijedtében, amikor elsodort. Én voltam a hibás, tudtuk mindketten, de nem számított. Amikor feltápászkodtam, és ráleheltem, csak annyit mondott, kisasszony, beviszem a kórházba. Nem szidott, nem oktatott ki, és ettől még pocsékabbul éreztem magam. Gyakorlatilag pár karcolással megúsztam. Vajon miért?
Marci és a lánya tüneményes páros. Pontosan ilyen belevaló és cserfes kislányt akartam volna én is, amilyen Noémi. Be nem áll a szája, de nem bánom, mert nevetnem kell, ha ránézek. Azt hiszem, Gábor halála óta nem voltam annyira vidám és kiegyensúlyozott, mint azon a közös délutánon a parton és az erdőben. Amikor elmeséltem a húgomnak, teljesen kiakadt. Közölte, hogy hűtlen vagyok, és ki gondolta volna, hogy nekem csak ennyit jelentett a vőlegényem. Azt is hozzátette, hogy még szerencse, hogy Gábor sose tudja meg, milyen gyorsan lecserélném. Gyorsan? Ő nem élte meg a hónapok, hetek, az órák poklát, amikor úgy hiányzott nekem, hogy legszívesebben a Dunába ugrottam volna.
Marci valóban jóképű a maga módján. Nem mondom, hogy Brad Pitt, de nekem bejön akkor is, ha nyomokban tartalmaz belőle valamennyit. És ami a legfontosabb, nem tolakodó, nem akar udvarolni, nem igyekszik lerohanni engem. Még azt se vettem észre, hogy nézett volna két másodpercnél tovább.
Noémi elmondta, hogy meghalt az anyja, valószínűleg nem rég, nem mertem rákérdezni. A lakásban egyelőre minden rá emlékezteti őket. Egy biztos, a fájdalmukat értem, nem mondom, hogy érzem, mert az hazugság lenne. Nincs két egyforma fájdalom. Hogy érezhetném én, mit jelent elveszíteni egy anyát, feleséget?
Lina, bár jót akart, rosszul avatkozott bele a dolgaimba. Az már tényleg mindennek a teteje, hogy ellopta a telefonom. Amikor elköszönök Marcitól, már tudom, nagy balhét fogok rendezni. Magam miatt, Gábor emléke miatt.
– Hogy merted elvenni a telóm? – rontok be hozzá, köszönés nélkül.
– Nem kell a dráma! – mondja, és meg se fordul, épp a szemét festi a fürdőben.
– Miféle dráma? Ellopod a telefonom, elmész a találkozóra helyettem, aztán üzenetet küldesz és azt mondod, nem kell a dráma? Elmész te a jó búsba!
Lina felröhög.
– Ejha! – mondja, miközben a hatvankettedik réteget húzza a szempillájára. Már minden szál olyan vastag, mintha nem is valóságos lenne. – Lehet, hogy elfelejtetted, hogy menyasszony vagy? Épp most kaptad vissza a gyűrűd.
Nézek rá értetlenül. Ez bolond?
– Lina, te nem vagy normális. Én nem akarok semmit ettől a sráctól. Értsd már meg! Kedves volt hozzám, jól érzem magam vele, de ez nem jelenti, hogy készen állok egy új kapcsolatra.
– Ajánlom is, mert Gábor odafentről figyel, ebben biztos lehetsz.
Mi vaaaan?! A húgomnak elment az esze?
– Nem vagyok menyasszonya senkinek. A vőlegényem meghalt, te meg ne beszélj baromságokat.
A húgom megfordul, kimereszti a szemét, és látszik rajta, hogy valami nem stimmel nála. Lehet, hogy beszedett valamit? Megáll bennem az ütő erre a gondolatra.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
