A cím hangzatos, hiszen az elmúlt évek egyik sikerkönyvének címe, és azt sejteti, hogy valami valóban befejeződik, legyen az akár jó, akár rossz. A könyvet nem olvastam, elmondások szerint jóval mélyebb és megrázóbb, mint a film, amely nagyjából azt adta, amire számítani lehetett. Sekélyes, kidolgozatlan történet, még inkább egyszerűbb és semmitmondóbb szereplőkkel.
Adva van Lily Bloom, akinek szerepére megtalálták Blake Lively-t, aki impozáns jelenség a filmvásznon, ma a legtrendibb színésznők egyike. Szinte kortalan, óriási hajzuhataggal ragyogja be a vásznat, de az biztos, hogy nem élete szerepét játssza el. A történetről annyit minden spoilerezés nélkül, hogy Lily apja halála után Bostonba költözik, ahol álmai virágboltját szeretné megnyitni, és ki tudja hogyan és miért, találkozik a világ egyik legsármosabb idegsebészével, aki izmos, vicces és lehengerlő, nem beszélve arról, hogy első pillanattól kezdve odavan a lányért.
Lily küzd belső démonjaival, de ezt se érzékeljük nagy mélységben, épp csak megkapirgálja a felszínt a film, de kiderül, hogy anyja családon belüli erőszak áldozata volt. Hogy miért nem lépett ki, miért hagyta, nem derül ki, jelen esetben még az anyagiak se jelentettek visszatartó erőt. Miután leélt egy életet így, arra kéri a lányát, hogy mondjon öt olyan dolgot az apa temetésén, amit a lány szeretett benne. Mert hát volt benne jó is… Az amerikai filmesek nem akarnak, nem mernek belemenni annak kibogozásába, hogy a családi erőszak nemcsak egy félre, teszem azt, a feleségre irányul. Részese annak ilyen-olyan módon a gyerek vagy a gyerekek is, ha többen vannak.
Ryle Kincaid annyira tökéletesre van formálva a film elején, hogy a néző nem képes elhinni, hogy bántani meri későbbi feleségét. Pontosabban csak azt látjuk, hogy szereti, óvja és féltékeny rá, de a legtöbb ember az, hiszen ez is a nagy szerelem velejárója. A jelenetek elnagyoltak, nem mondanak semmit a szereplők érzelmeiről, Lily se él meg mélységeket, és tulajdonképpen nem is csinál semmit, mert először természetesen tagad, nem hiszi el, hogy valóban bántják, de ezt is olyan furamód teszi, hogy a néző kapkodja a fejét.
És hadd ne mondjam, mindig van egy megmentő a múltból, aki persze sikeres és jóképű, aki 20 éven át senki másra nem gondolt csak Lilyre, nem beszélve arról, hogy hajléktalansága és a seregben eltöltött ideje után Boston legjobb éttermét képes megnyitni. Igen, Amerika az álmok hazája, ahol bárkiből bármi lehet, de azért vannak határok. Az is fura, hogy a hatalmas városban bárki bármikor összefuthat akár többször is régi ismerősével, mintha egy kis faluban élnének, nem pedig egy metropoliszban.
A lényeg viszont, hogy a szép, és keveset adó Blake Lively-n és a másik főszereplőn túl, semmi nincs ebben a filmben, ami megérintene bennünket. Nem késztet gondolkodásra, nem akar segíteni azokon, akik hasonló helyzetben vannak, nem kínál lehetőségeket, és semmit meg nem magyaráz vagy indokol. Két óra, ami tele van közhelyekkel, mellőz minden jellemfejlődést, és úgy állítja be az erőszakot, hogy sajnos oka van, de kis akarattal leküzdhető.
A néző úgy áll fel, hogy nem tudja, tulajdonképpen minek volt részese? Egy nyálas-romantikus filmnek, egy semmitmondó karriernek, vagy csak innen-onnan összecsipegetett mondatoknak? Közben meg pontosan tisztában volt a film végével. Átlátszó minden jelenete, izgalomnak nyoma sincs benne.
Szóval, aki úgy érzi, hogy két órán át szép embereket akar nézni, megteheti, megcsodálhatja Lily Bloom barokkosan túlzó, ám szépséges virágboltját, de többet ne várjon. Nem fog kapni!
Kép forrása: Pinterest
