Gondolatsorják

Vannak olyan utak, amelyeken nem akarunk elindulni. Toporgunk az elágazásnál, de a félelem görcsöt tesz a lábukba. Szorongva várjuk a segítséget, ami nem érkezik, vagy ha betoppan, nem azt adja, amit szerettünk volna. Az út eleji kövek még inognak, olykor csúszósak is, de ha elindulunk, megtapasztalhatjuk, egyre szilárdabban illeszkednek be a talpunk alá. Mintha az suttognák, menj, haladj csak, vár a jobb világ, nem toporoghatsz egyhelyben. Az ember ilyenkor egy pillanatra fülelni kezd, nem hiszi el, hogy neki szól az üzenet, pedig épp a lelke szólt hozzá, hogy megnyugtassa. Hallgatnia kellene rá, mert a változás sosem várja meg, hogy készen álljunk egy-egy döntésre. Ha jönni akar, letépi a legvastagabb fák ágait is. A mi életünk fáját sem fogja kímélni, csak azért, mert tétovázunk.

Egyes emberek mosolyogva lépnek be az életünkbe. Elhintik a jót, borogatást tesznek lázas szívűnkre.  Hosszabb-rövidebb ideig mellettünk maradnak, megpróbálnak megtanítani bennünket valamire, amit talán csak akkor értünk meg, ha már nem lesznek mellettünk. El kell fogadnunk, hogy a sorsunk ritkán alakítható azzal, ha várakozunk. Várhatjuk az estét, a tavaszt, a hétvégét, de ezzel csak időnk morzsáit szórjuk el, ám azokat hamar felcsipegetik életünk percmadarai. Egy napon majd arra ébredünk, hogy elfelejtettünk érezni, mert elhittük, a világ üres és kegyetlen.  Mindeközben csak mi voltunk ijedtek és gyávák. Hagyni kell, elmenni azokat, akik csak átmeneti pihenőnek használták a velünk töltött időket.

 
 

Évekig nem vettem észre, ha bántottak. Talán, mert elhittem, hogy nekem nem jár más. Arra tanítottak, hallgassak, mert a világ nem kíváncsi a véleményemre. Az emberek csak önmagukra figyelnek, és ha hallatni akarom a hangom, akkor érdemessé kell válnom a figyelemre. Ma már tudom, ez nem igaz. Figyelni az fog rám, akinek megérintem a szívét, aki képes gondolataimhoz kapcsolódni, és meglátni bennem a tél után érkező óvatos tavaszt. Az én tavaszom csendesen lépeget előre, alig hallottam meg a macskaköves úton, de amikor befordult a sarkon, ragyogása betöltötte az utcát. Éreztem üde leheletét, és már tudtam, visszafordulni nem szabad. Az út mindig előrefelé halad, vissza csak az néz, aki elfelejti, hogy a jelen kertje sokkal tágasabb, mint a mögötte hagyott bánatsziget.

Gondolatban eléd megyek és megsimogatom a fényt. Nem szökik el, bár az este érte nyúl. Várakozom egy kacskaringós széken, és úgy teszek, mintha a kilöttyenő kávé miatt bosszankodnék. A csésze alá beszökő kis csepp lesz minden bajom, mert így nem kell bánatomnak fiókot keresni. Érzem, hogy nem jössz el, mert hideg szelek sodornak tőlem messzire.
Csak lassan tavaszodik ki lelkemben az öröm. Még várok. A kávé hidege felébreszt és amikor mégis megpillantom gyorsuló lépteid az utca kanyarulatában, énekelni kezd gyomromban a szerelem.
Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here