Amikor felhívott Evelin, hazudtam neki. Már évek óta ezt tettem, így nem esett nehezemre. Nem volt bennem egy csepp lelkiismeret furdalás sem, csak a szokásos mondatokat mondtam. Lassan már két évtizede faggat a régi szerelméről, de én soha nem árultam el neki, hogy ő is érdeklődik utána. Mindkettőjüket abban a hitben ringattam, hogy a másik közömbös, vagy haragszik rá. Utóbb már magam is hittem ebben a szépen kitalált hazugságban.
Semmiképp nem akartam, hogy egymásra találjanak, mert ők nem egymásnak valók, erről meg vagyok győződve ma ugyanúgy, mint akár két évtizede. Szerencsére hisznek nekem és egyikük sem keresi meg a másikat.
Az biztos, hogy eddig remek munkát végeztem, mert még véletlenül sem mertek közeledni egymáshoz. Hisznek nekem, bíznak bennem. Többek között azért is, mert Evelin a barátnőjének hisz és álmában sem gondolja, hogy átverem. Azt meg egyáltalán nem feltételezi, hogy hazudok Kornélról. Persze, hogy azt teszem, mert Kornélt én magamnak akarom. Már a középiskola óta, de akkor nem vett észre.
Haverként kezelt, mert jó fej voltam és megértő, de nem olyan lány, akikkel ő az időben kavart. Persze, hogy a legszebbek és a legostobábbak kellettek neki, de ez már így van rendjén, hagytam, hadd élje ki magát. Gondoltam, majd eljön annak is az ideje, hogy felfigyeljen rám.
Igaz, hogy én nem vagyok szép, de kedves vagyok és vicces, no meg remek hallgatóság. Mindig van időm azokra, akik panaszkodni akarnak vagy egyszerűen csak beszélgetni egy jót. Én ebben vagyok kiváló. Viszont nincs jó alakom vagy szép bőröm, átlagos vagyok, sőt olyan hármas az ötös skálán. Mégis azt remélem, hogy Kornél az idők múlásával felfedezi az értékeimet, mert sokszor ültem benn vele füstös kocsmákban, a házassága alatt cukrászdákban és hallgattam őt addig, amíg külföldre nem ment.
Időközben azt csiripelték a madarak, hogy a házassága megromlott. Tudtam, hogy lassan eljön az én időm, és amikor hazalátogatott, szándékosan a házuk körülólálkodtam, hátha összefutunk. A szerencse mellém állt, sőt hozzám is ragadt. Már a második napon, amikor a házuk közelében várakoztam, megpillantottam, amint kijön a kapun. Ha nem megy vissza valamiért, nem tudtam volna kiszállni a kocsimból, amelyben pontosan két órája üldögéltem. A türelem mindig is az erősségeim közé tartozott, ezért a százhúsz perc egyáltalán nem tűnt soknak a sikeres végkifejlet reményében.
Mire újra a kapuhoz ért, én pontosan akkorra tettem meg azt a pár lépést az autótól, és arcomra meglepődést varázsolva kis híján elaléltam a gyönyörűségtől, amiért megpillantottam őt. Még el is mosolyodott. Istenem, semmit nem veszített a sármjából! Nem hízott el, és az őszülő haj is nagyon vonzóvá tette. A tekintete ugyanolyan játékos volt, mint egykor, sőt a szarkalábak még karakteresebbé tették az arcát. Megpuszilt, és elmondta, mennyire örül nekem.
Szó szót követett és már majdnem reménykedni kezdtem, amikor megemlítette Evelint. Elfutott a méreg, de az arcomra jóságos mosolyt rajzoltam, és közöltem, hogy közös barátnőnk fantasztikus párkapcsolatban él. Amikor Kornél elkomorodott, még azt is hozzátettem, hogy valószínűleg esküvő lesz belőle, mert úgy érzik, most már valóban ideje törvényesíteni a kapcsolatukat.
Kicsit sem sajnáltam, hogy ő nem boldog emiatt, hiszen én akartam boldog lenni vele. Gyorsan eltereltem a szót, és hagytam, hogy önmagáról meséljen, amit a férfiak a legjobban szeretnek. Az járt a fejemben, mennyire jó lesz majd a karjai közt heverni. Megérdemlem, hiszen vagy negyed százada várok rá, és azóta ácsingózom utána.
Kibírtam, hogy megnősült, elvett egy ostoba szőkét, aki szült neki két még ostobább lányt, akikből abszolút csinibaba lett, de a fejük olyan üres, hogy a szél befúj a szájukon és könnyedén távozik a fülükön. A lányok felnőttek és egyikük sem akar hazaköltözni, Kornélt pedig elhagyta a felesége egy fiatal srácért. Van ebben valami vicces meg sorsszerű, de én persze szörnyülködtem. A szám elkerekedett és nem szidtam a nőt, á ennél okosabb vagyok. Inkább Kornél erényeit domborítottam ki és nem győztem dicsérni, ami szemmel láthatóan jól esett neki.
Mindez két és fél éve történt, és ő most úgy döntött, valószínűleg otthagyja régi életét, és hazaköltözik, mert a gyökerei húzzák vissza. Alig tudtam elrejteni ujjongásomat. Eljött az én időm! Ezt azt jelenti, hogy mindig a közelemben lesz, és bármikor összefuthatunk majd.
Azonnal felajánlottam neki, hogy segítek berendezni a lakást, sőt megvarrom a függönyt, elvégre ez a szakmám, bár más területen dolgozom. Hálásan megköszönte és kijelentette, hogy régen találkozott olyan figyelmes nővel, mint én. Ezt jó jelnek vettem.
Már majdnem teljes volt a boldogságom, amikor búcsúzáskor még egyszer rákérdezett Evelinre. Csak annyit, hogy mikor lesz az esküvője. Én azonnal rávágtam, hogy egy hónap múlva, ami persze nem volt igaz. Gondoltam, ha ilyen közeli időpontot hazudok neki, semmiképp nem fogja felkeresni, hiszen elrettentő, hogy férjhez megy. Gyorsan hozzátettem, hogy Evelin nem szívesen gondol a régi időkre, és zavarja az is, hogy Kornél sose jelentkezett, amíg házasságban élt. Ezzel a mondattal alaposan túllőttem a célon, de már nem visszakoztam. Nagy nehezen felálltam, nem volt szívem magára hagyni sarki presszóban, de hatásosabbnak láttam lelépni, ne faggasson tovább. A magot elhintettem, szárba szökkent: tehát ezer százalékban tudja, hogy Evelin elérhetetlen a számára.
Kornélhoz nem Evelin való. Ez biztos. Ő mindig határozott, rátermett és energikus volt. Evelin pedig kissé fásult, életunt és nem voltak céljai. Két ilyen ember biztosan nem lenne boldog együtt. Még szerencse, hogy eszükben sincs keresni egymást. Azért azt be kell vallanom, hogy mindketten előnyükre változtak, de ez nem változtat a lényegen. A külső nem számít a mi korunkban.
Én sajnos kissé meghíztam. Tény, hogy sose voltam nádszál karcsú, azért az évek sorra rakták rám a kilóikat. Meg az a teszetosza férjem is, akitől csak pár éve tudtam megszabadulni. Magam sem értem, miért mentem hozzá, még gyerekünk sem született, állítólag az ő hibájából. Azért nem jártunk utána teljes erőbedobással, mert egyikünk sem vágyott igazán utódra. Már nem számít. Ha tehetném, szülnék Kornélnak egy életerős, belevaló srácot az elkényeztetett lányai mellé.
Azon töprengtem az elválás után, hogy mi legyen a következő lépés? Várjak vagy keressem én, és mondjam azt, hogy menjünk függönyt vásárolni meg minden mást, amire az új lakásban szüksége lehet? Nem túl átlátszó ez? Nem hinném, mert a férfiak nem elég ravaszak. Miközben meg keresgélünk, megpróbálom elcsavarni a fejét, de nem direkt módon. Inkább, ahogy eddig. Minden idegszálammal rá koncentrálok, ajnározom őt és elhitetem vele, hogy istenkirály. Bevallom, nekem az is. Mindig is az volt, és ez fikarcnyit sem változott az évek múlásával. Nem tudom tagadni, hogy vonz minden téren. Tetszik, mint ember, mint férfi, és mint jövendő társam is. Elvégre, ha megdolgozom érte, akkor majd meg is érdemlem, nem? Ki mondhatja el magáról, hogy annyi éven át tudott várni, mint én? A jó isten a megmondhatója, hány meg hány órán át voltam megértő, lelkesítő és totálisan elragadtatott hallgatóság.
Otthon elégedetten hátradőlve a karosszékemben, úgy döntöttem, megadom a kegyelemdöfést. Kikerestem Evelint a messengeren és azt írtam neki, hogy Kornél újraházasodik. Összefutottam vele és a menyasszonyával, aki fiatalabb nála és hihetetlenül csinos.
Meglepődött, és annyit kérdezett, hogy itthon vannak. Á, csak pár napig feleltem, amíg Kornél megmutatja neki a szülővárosát, utána mennek vissza Hollandiába, elvégre már régen az az otthona. Bevallotta, hogy ez meglepte, de hát ez a természetes, mert egy ilyen helyes pasi nem maradhat sokáig egyedül. Igazat adtam neki. Az járt a fejemben, hogy idővel azt fogom majd mondani neki, hogy a fiatal liba lelépett, és miközben én vigasztaltam, összejöttünk. Ez jó tervnek tűnt.
Az elkövetkező hetekben nem sikerült találkoznom Kornéllal, mert mindig dolga volt. Hol a költözést intézte, hol a cége ügyeit, máskor meg egyszerűen fáradt volt. Párszor megálltam a régi házuk előtt, ahol az anyja lakott, de nem járt arra. Felhívtam, nem vette fel, vagy egyszer, amikor idegen számon kerestem, az egyik kolléganőm telefonjáról, akkor meg annyit mondott, hogy nem ér rá, kezdődik egy megbeszélése. Nem akartam tolakodó lenni, megértettem, mint mindig. Ez voltam én, mindig ezt tapasztalta felőlem.
Egy hónappal később azonban úgy döntöttem, nem hagyom lerázni magam. Még beszaladtam a gyógyszertárba, vettem görcsoldót, és siettem is volna haza, amikor megpillantottam őket. Kéz a kézben jöttek az utca túloldalán. Lassan, ráérősen és egymásba fonódva. Csak arra volt időm, hogy beforduljak a sarkon és káromkodjak egyet.
Este egy üzenet várt. Evelin azt írta, képzeljem, Kornél nem tud arról, hogy nősülne, és ő sem készül férjhez menni, legfeljebb majd hozzá, a régi szerelméhez. És három szóval zárta az üzenetet: menj a francba! Kornél viszont egy szót sem írt, ami ócska dolog volt, mert én mindent megtettem érte az elmúlt húsz év alatt. Gyorsan elfelejtette, milyen figyelmes vagyok. Legszívesebben én küldtem volna el mindkettőjüket melegebb éghajlatra.
Lám, nem éri meg önzetlennek lenni, ez már biztos, ahogy az is, hogy ők sose lesznek boldogok, mert nem illenek össze. Én csak tudom. És ezt már most borítékolom. Viszont én itt leszek, és várni fogom, hogy vége legyen a köztük lévő kapcsolatnak.
fotó: Pinterest
