Sok éve igyekszem kijönni a lányokkal, de olyan nehezen megy…
Be kell látnom, hogy nem is velük van a baj. Egyszerűen nem tudok empatikus lenni a tipikus „csajos” problémákkal. Annyit tépett már az élet, annyiszor voltam magányos, és amikor zuhantam nem volt senki, akiben megkapaszkodhattam volna, hogy ha valaki elkezdi nekem elsírni, hogy kicsi a melle vagy nagy az orra, hát én is úgy érzem, hogy elsírom magam. Na nem az együttérzéstől elérzékenyülve, hanem a dühtől, mert legszívesebben beleordítanám az arcába, hogy „irigylem a kínod anyám”!
Érzékeny vagyok, tudok hallgatni és meghallgatni, szeretni és megérteni, együtt tudok érezni amikor baj van. Értem, és átérzem ha fáj. Szívesen vagyok sebtapasza a vérző szívnek és hallgatója a fájó léleknek, de hisztit nem, és nem bírom.
Nem sajnálom, hogy nem tudok partner lenni a felesleges önmarcangoló önsajnálatban. Nem sajnálom, hogy nem tudok meghatódni a „magányos vagyok” panasztól, valaki szájából, akiről tudom, hogy szeretve van, jobban, mint én valaha is voltam. Elegem van az unatkozó, felszínes csajokból, akik minden problémájuk miatt másokat hibáztatnak, és úgy érzik, hogy összedőlt a világ, ha letört a körmük.
Szeretem az embereket, szeretem, hogy mindenki különböző és értem, hogy mindenkinek más baja van. Azt az egyet nem értem, hogy mikor felejtettük el abból a szemszögből nézni a világot, hogy örülünk annak amink van és nem azután sírunk amit szeretnénk, ráadásul úgy, hogy egy tapodtat sem teszünk érte….
fotó: Pnterest
