Életünk kezdetétől jó esetben arra tanítanak bennünket szüleink, hogy törődjünk másokkal. Próbáljunk tekintettel lenni a gondjaikra, érzelmeikre, reakcióikra. Velem együtt felnőtt egy generáció, akiket ezekre az értékekre szocializáltak.
Egy napon, talán még nem későn, arra ébredtem, hogy ebben a nagy Terézanyaságban, amiben tocsogtam önmagamat néha vállon veregetve, hogy hű, de stramm csaj vagyok, elvesztettem valamit útközben. Csak adtam. Ugrottam, ha hívtak. Hagytam magamból darabokat tépni, és elhittem, ez nekem is jó.
Ma már tudom, nem volt ez más, mint erős megfelelési kényszer. Így mindenkit magam elé helyeztem. Nem találtam meg az egyensúlyt, ami helyreállította volna a belső békémet. Azt hittem, ha segítek, ha ott vagyok, ahol szükség van rám, ahol szavaimmal, tetteimmel, részvétemmel megoldhatom mások gondjait, akkor jót teszek. Mert én az akarok lenni. De nem ez történt…
Jöttek-mentek az emberek életem folyosóján. Téptek egy cetlit rongyos sorsruhámból, és tovább álltak. Egyre jobban fájt, mégis másodikká tettem magam könyvem lapjain. Nehéz folyamat ez. Saját szívem hangjai halkan muzsikáltak. Belül erősen tiltakozva fogadtam el, hogy másokra is csak akkor tudok jól figyelni, ha már magamra megtanultam.
Nemet mondani bizonyos helyzetekre, amelyek nem engem szolgálnak, de lehetetlen kikerülni őket, kínszenvedés volt. A bűntudat még most is mardos néha, de már tudom, vannak pillanatok, amiket kötelezően csak önmagunkkal lehet és szabad megélni.
Az emberek nem kérnek a végtelen segítésből. Ha bajban vannak, ha fáj nekik egy élethelyzet, szívesen találnak meg másokat, hogy rájuk zúdítsák. De egyetlen problémát sem oldhatunk meg mások helyett. Nem érezhetünk más helyett fájdalmat, bánatot, keserűséget. Jót, örömöt sem.
A legtöbb ember nagyon szereti hallatni a saját történetét. Képes órákon át ecsetelni szenvedésének minden momentumát, részvétet vár, meghallgatást, bólogatást. De amikor feláll, amikor a nap szebben kezd rá sütni, nem szeret arra gondolni, hogy volt valaki, aki látta őt a padlón fetrengeni. Ilyenkor elfordulnak, elmenekülnek, vagy megerősödve szembefordulnak segítőjükkel.
Minden pillanat, amit megélhetek, átélhetek, úgy van jól, ahogy van. Rajtam múlik, hogy a hasznomra fordítom-e vagy sem. Hogy értékes vagyok-e, nem más tükre mutatja meg, hanem az enyém, a saját gondolataim. Nem függhetek az élet minden sodró percében mások reakcióitól, örömétől vagy épp hangulatának bármely fázisától.
Lehet, hogy ez a változás nem tetszetős mindenki számára, de nem is kell annak lennie. Aki eddig szeretett, mellettem volt, ezután sem megy el. Aki meg nem, azért nem kár.
Így a tükör elé merek állni bármikor.
fotó: Pinterest
