Félek. Sokkal jobban, mint bármitől az életben. Gyűlölöm, hogy mindenki úgy mosolyog rám, mintha bolond lennék. Az arcukról süt, hogy nem értenek. Van, aki még kedvesen megsimogatná a fejem, mint egy kölyökkutyának, miközben én veszettül ordítanék, hogy halljanak már meg. Az elején fel se merült bennem, hiszen ki figyel egy pár milliméteres sejtecskére, amit nem is érez. Hiába tudtam, hogy nem marad akkora, mégis úgy hittem, lassúbb lesz a növekedés. Persze, akartuk, terveztük, kétség se fér hozzá, csak az én rettegésemmel nem számolt senki. Én sem. Éjjelente fekszem az ágyon, hallgatom a tücsköket meg a kabócákat, nem akarom elhinni, hogy az a lény, aki bennem van, egyszer majd ki akar jönni. Hiába mondja nevetve anya, hogy ugyan mire számítottam, mert nem számítottam semmire. Huszonhárom vagyok, talán éretlen és ostoba, mert tényleg nem gondoltam végig, mit jelent szülni.
Szülni, azaz kiadni magadból egy másik életet. Az állatvilágban emlősnek hívják az ilyen állatokat, én is az vagyok, méghozzá egy terhes, vemhes, állapotos nőstény, aki csak egy dologgal foglalkozik, ahogy közeledik az időpont: meg fog halni. Nem bírom a fájdalmat, nem bírom a szenvedést, és hiába leszek, ha leszek huszonnégy, mire megérkezik a baba, nem leszek kevésbé éretlenebb. Mondhatnánk azt, minek vállaltuk, ami jogos, hiszen nem kellett volna kapkodnunk, de ez a gyerek jönni akart. Igen, így mondják, amikor te felelőtlen vagy és ímmel-ámmal védekezel. Tamás harminc lesz az idén, nem kapkodtuk el, de mégis.
A legnagyobb gond nem a babakocsi meg az ágy, no meg a tonnányi babacucc, amit kaptunk, hanem én magam. Senki nem figyel rám. Akárkivel találkozom, mindenki megkérdi, hogy vagyok, és megjegyzi, hogy biztosan ez életem legszebb időszaka. Hogy vagyok? Ha bevallanám, hogy gyűlölök mindenkit, és lemészárolnám a fél várost, a hormonokra fognák. Igazuk lenne, de ettől függetlenül nemcsak a testi jólét a jóllét. Szorongok, izzadok. Elfog a félelem, szorít és nem alszom hetek óta. Nem akarok meghalni. Nem akarok egy másik ember miatt a másvilágra költözni, hisz ezt az idegent még nem ismerem. Valószínűleg a hasamat simogatva kellene ájtatos arccal járnom-kelnem, de nem megy.
Dühödt pillantásokat vetek azokra a lányokra, akik hasonló korúak, de a testük az övék. Vajon, ha gyerekem lesz egyszer, úgy három hónap múlva, akkor megváltozik bennem minden? Ezt sorolják, de nem tudom elhinni. Többek között azért se, mert a statisztikák elfelejtik közölni, vagy csak sunyin említik a tényt, hogy vannak nők, akik belehalnak a szülésbe. Mi van, ha én beleesek ebbe a kis százalékba? Miért ne eshetnék? Hisz valakik miatt csak kialakult ez?
Nem akarok terhes lenni, nem akarok szülni, és jussak a pokolra, nem bánom, de kimondom: ha tehetném, megszabadulnék a gyerekemtől. A gyerekem, akit nem látok, de érzek, lélegzik, eszik, mozog, de egyelőre olyan, mint egy földönkívüli, akirkől sejtjük, hogy létezhetnek, de a bizonyosság messze van. Az ultrahangkép is megerősít ebben. Van ott valami, ami hasonlít, mondom csak hasonlít egy emberre, de nem több. Mi van, ha azért jött, hogy elvegye az életemet?
Csatakosan riadok fel délutáni szendergésemből és azt várom, hátha vége lesz a rémálomnak. Miért nem lehet altatásban szülni? Miért kell egy jövevénynek ennyire bonyolultan világra jönnie?
Egy gyenge pillanatomban mindezt elmeséltem a férjemnek. Nem kellett volna. Tekintetében akkora riadtság ült, hogy úgy éreztem, csak azért nem fut világgá, mert késő este van és lusta futni. Egy szót se értett abból, amit felvázoltam neki, de ijedtében keresgélni kezdett a neten pszichológus után. Másnap már anyám is tudott róla, és próbált megnyugtatni, persze mosolygott, mert szerinte ilyen gondolata minden nőnek van. Érdekes, hogy én senkitől se hallottam, de ez csak azért lehet, mert mindenki hazudik a terhességgel kapcsolatban. Úgy beszélnek róla, mintha csillámpónik között szárnyalnának kilenc hónapig, hogy utána rózsaszín párnákon kis jajgatások közepett megszüljék a pónik szivárványon lovagló tulajdonosokat. Tudom én, hogy mások is szültek és szülnek minden pillanatban a világon, most is, de ez nem vigasztal. Mondhatnánk, hogy egyesek medencében úszkálnak a ragyogó napsütésben, míg mások éppen meghalnak, mert háború van náluk. Ki nem állom az összehasonlítgatást. Mi lesz velem? Mennyi időm van még? Mi van, ha nem bírom el szétszakadt testem fájdalmát? Vajon mennyire szabad ordítanom és káromkodnom? Megtaníthatná erre valaki a lányokat. Anya konszolidáltan szült engem, ez biztos, és szerintem még bocsánatot is kért az orvostól, amiért vasárnap délután indultak be nála a fájások. Aztán összeszorított fogakkal és megfelelési kényszert a legmagasabb szinten működtetve tolt ki engem. Ha tehette volna, még rám is szól, hogy köszönjek szépen.
Miért nem mesél senki arról, mit jelent az élet? Arról sem, a halál mit. Lehet, hogy időnként el kell mennie még annak is, aki épp új jövevényt hoz a világra? Nem lett volna szabad megtartanom. Hogy hagyhattam, hogy mások döntsenek helyettem? De akkor, amikor még milliméteres valaki, nem érezzük, hogy van. Nem hittem el, hogy az a folt az ultrahangon egy ember. Egy darab belőlem és Tamásból. Most meg késő, mert már nem folt, hanem minden porcikájában ember, aki rúg-vág belül és nemsokára megelégeli majd a bentlakó életmódot.
A lányokkal is próbáltam beszélgetni, de vagy megijedtek, vagy tanácstalanul néztek rám. Mit mondhattak volna, hiszen egyikük se járt hasonló cipőben, Luca még szűz is. Neki aztán mesélhetek. A félelmet azonban ismerniük kell.
Már az is megfordult a fejemben, hogy naplót kezdek írni, de attól félek, hogy sötét gondolataimat olvasva a gyerekem megretten majd tőlem. Nem akarom, hogy tudja, mennyire ellenségesen gondoltam rá. Én nem akarok már semmit, csak túllenni az egészen. Aludni szeretnék, és nem reszketni, amikor egyedül vagyok. Minden gondolatom ekörül forog, és még van három hónapom. Kilencven nap, ami maga a pokol. Szeretnék máshogyan gondolkodni, szeretnék reménykedni, de olyan erős bennem a halálfélelem, hogy nem tudom elnyomni. Huszonhárom vagyok. Még szeretnék egy kis időt, és ezt az időt nevetéssel akarom tölteni.
Mi lesz velem, ha nem leszek képes megszülni a gyerekem? Ilyen gondolatok feszítenek, és nem mondhatom el senkinek, mert nem értenek meg. Meg se hallgatnak. Pedig csak egy fiatal lány vagyok, akinek elmagyarázhatná valaki, hogy a bajok csak másokkal történnek. Ahogy minden rossz. Akkor talán elhinném, hogy megmenekülök.
Rápillantok az órára, éjfél múlt. Nézem a plafont, hallgatom a ciripelést, egy szúnyog se kímél, és megpróbálom elhinni, hogy terhesnek lenni nem a világvége. Ha túlélem, de csak akkor, biztosan elmondom mindenkinek, hogy nem kell félnie. Nekem ki mondja ezt? Kinek hinném el?
Lehunyom a szemem, és hagyom, hogy a fáradtság leterítsen. Azt álmodom, hogy egy kék virágszirom a hasamra hullik. Felemelem, és egy hang azt suttogja, rendben lesz minden. Nagy levegőt veszek, és szétnézek, hátha megpillantom a hang forrását, de csak egy üres kert, ahol fekszem. Átjár valami melegség. Hónapok óta először átalszom az éjszakát, és úgy ébredek, mintha éveket aludtam volna. Éjjel vihar volt, semmit nem éreztem belőle, de a hasamon most is ott van az a virágszirom. Mint egy jel.
Megfogom, óvatosan végig simítom. Az álom üzenete jár a fejemben. Kilencven nap, és nem halok meg? Tamás horkant egyet, majd váratlanul felül. Azt mondja, kislányunkról álmodott. Barna, göndör haja volt és kék ruhája. Majdnem elnevetem magam.
Én szőke vagyok, ő fekete, és mindketten fiút akarunk. Nem tudjuk mi lesz, de talán lány. Aki üzent. Létezhet ilyen? Nem, legyintek. Ez nevetséges. Ekkor meglebbenti a szél a függönyt, és távolról gyereknevetést vélek hallani.
Az a három hónap nem repül el könnyedén, hogy azt mondhassam, ó, minden rendben volt. Szorongásom mégis oldódni látszik, de nem szűnik meg. Vasárnap este jelzést kapok egy új élettől, hogy kopogtatna. Nem leszek jókislány, határozom el, és úgy szülök, ahogy nekem a legjobb.
Nyolc óra múltával még élek. Megjárom a fájdalom legmagasabb fokát, néha kiesek a tudatomból, de végül megmaradok. A lányunk barna hajú, kerekded teremtés. A szeme kék, ahogy minden babáé. Pontosan olyan kék, amilyen az a virágszirom. Amikor megérintem, kinyitja a szemét.
Kép forrása: Pinterest
