Minden, ami velem történt szánalmas és közhelyes. Olyan, amit hallva én elgondolkodnék az emberi ostobaságról, kishitűségről és önbizalomhiányról. Felvetődne bennem, hogy ha adva van egy csinos, ápolt, okos nő, akkor miért teszi tönkre magát szánt szándékkal? A rossz döntések következménye csak rossz események sorozata lehet. Pláne akkor, ha van rá precedens, és millió példa akad a történelemben, hogy mit ne csináljunk, de az ember képes csukott szemmel nekifutni a falnak, és ha nagyot esik, még méltatlankodna. Én, aki azt képzeltem negyvenéves koromig, hogy becsületes és tisztességes vagyok, hogy velem nem lehet játszani, és megvan a magamhoz való eszem, rájöttem, hogy tucatnő vagyok tucatgondolkodással. Nem, sajnos az ember addig hisz mást magáról, amíg a kísértés meg nem érkezik. Ahogy egyszer valaki mondta, igaza is volt, én is mindennek ellen tudtam állni, csak annak nem.
Szerető lettem, mert gyáva voltam. Szerető lettem, mert hittem a szép szavaknak. Ha férfi lennék, sose vennék semmit a nőknek, mégis boldogok lennének mellettem. A nőknek nem kell ékszer meg virág! Figyelem kell és dicséret. Ezektől még az is elolvad, akiről azt hisszük, abszolút rendben van. Minden házasság vergődik egy bizonyos idő után. Az unalmat nem tudja kiváltani a pénz, a megszokás mindennél fásultabbá teszi az embert. Én se tudtam, hogy nekem rossz. Azt gondoltam, kerek a világom, minden ott van, ahol lennie kell, és ha már nem is vagyunk úgy oda egymásért, megmaradt a szeretet. Jaj, csak ezt ne hallanám folyton: elmúlik a lángolás, de megmarad a családi összefonódás meg a közös élmények. Aki megélte, tudja, hogy egy régi élmény se ér fel egy újjal. Mihelyt valaki felfigyel ránk, azonmód elkezdünk figyelni magunkra. Az idő ecsetje sose színesre mázolja a hétköznapok vásznát. Ahogy múlnak az évek, elfogy a szivárvány, és marad a fekete meg a fehér, amelyből szürke folyóvá terebélyesedik az emberek közti unalom.
Nem volt itt csapda, hiszen tudtam, hogy nős, ahogy én is házasságban élő voltam. Ha a fejemet a falba verném, akkor se tudnék rájönni, mivel vett le a lábamról. Okos volt, szellemes, de kellően ravasz ahhoz, hogy ne ígérjen. Én meg, mint a kisangyal, hoztam azt a formát, amit a világ elvárt volna tőlem a szerető klisé mögött. Senki nem törődött volna azzal sem, ha mást teszek, de én jól akartam csinálni: figyelmes és türelmes voltam. Úgy éreztem, mindkettőnknek jó, ha megkönnyítem az életünket mérhetetlen elfogadásommal. Egy ideig talán rendben is volt ez. Utána önként nyitottam kaput a megszokásnak. Észre se vettem.
Szeretőnek lenni könnyű és kellemes, mert csak a jó jut neked. Marhaság! Hogy jutna már a jó, ha tudod, hogy a felesége mellől üzen, ahogy te is a férjed szuszogó háta mögül írsz, és még el is hiteted magaddal, hogy mindez izgató? A lopás bűn, mondja a Biblia, és mi loptunk órákat, néha fél napot is, egyszer egy éjszakát, mégse volt illata ennek a tiltott gyümölcsnek.
Egy idő után olyan intenzíven szerettem őt, hogy kimondtam, váljon el, én is megteszem. Lesz, ami lesz, mi nem vagyunk átlagosak, megbirkózunk a helyzettel. Nem vett komolyan, de elhitette velem. Éreztem, hogy szeret, de az is lehet, hogy mindez csak vágy volt. Már magam sem tudom pontosan, milyen az igazi szerelem, hiszen tévedtem már eleget. Két évig vergődtünk a semmiben. Nem változott semmi. Úgy éreztem, fél lábbal mindketten kifelé araszolunk, hisz ezerszer tudtára adtam, mennyire fontos nekem. Ő bólogatott, és annyit mondott, az ő házassága már régen a szakadék szélén áll, és ha lépni akarunk, akkor tegyük meg. Kell ennél szebb zene egy szerelmes nőnek?
Hónapokon át hallgattam, mennyire elviselhetetlen otthon az élete, de én vagyok neki a remény, a szabadság, és ha kifizetik a kölcsönt, ha elkészül a ház, utána a kert, akkor azonnal lépni fog. Eladják, kifizeti azt a nőt, és irány az új élet. Tudtam, hogy én más vagyok, mint a felesége, bár ez számomra egyértelmű volt. Minden, amiről beszéltünk, bizonyítéka volt annak, mennyire hasonló értékrendszerrel bírunk. Talán minden szerető ezt hiszi, nem hihet mást, mert akkor kinyílna a szeme. Az enyém azonban becsipásodott.
Sokára ébredtem rá, hogy mégse akar válni, de mint mondottam, a szavak ereje akkora, hogy falakat dönt, háborút robbant, így eszembe se jutott, hogy egy napon engem is megroppant. Azt mondta az az ember, akit teljes szívemből szerettem, hogy nem képes elválni. Lehetetlen magára hagynia azt a szerencsétlen nőt, aki nélküle életképtelen. Felelősséggel tartozik érte, és nem tudná megemészteni soha, ha miatta lenne baja. Mit mondhattam volna erre? Hogy nem fogadom el? Változtatott volna valamin? Lehettem volna követelőző? Bizonyára igen, csak eredményre nem vezetett volna. Mondanám, hogy elengedtem, de az hazugság lenne. Ő engedett el, de kedvesen, bántás nélkül, némi szégyenérzettel a szívében. Elveszett két év az életemből, amit nem sajnáltam, de később mégis. Még egy ideig tudtunk egymásról, még figyeltük, él-e a másik, jól megy-e sora. Fájt a szívem, de másképp ez nem lehetett, hiszen a szeretet kéz a kézben jár a fájdalommal. Óvatosan kell érinteni, mert váratlanul engedi ki tüzes szegecseit, hogy felmarják szívünk hámrétegét.
Eltelt egy nehéz év. Hogy könnyebb lettem-e ezalatt? Olykor igen, máskor viszont rám zuhant a kétségbeesés. Akkor még nem sejtettem, hogy mégis válni fog. Megírta nekem. Ujjongtam. Azt mondta, eleget tűrt, új életet akar. Olyat, amiben otthonra talál a szíve. Gratuláltam a döntéséhez. Észre sem vettem, hogy nem mondta, velem. Hogy én vagyok, aki mellé örökös paroklójegyet venne. Vártam, nem sürgettem, hadd zajlódjon le minden a maga tempójában. Akkor majd eljön az én időm, és szeretve leszek életem utolsó pillanatáig, ahogy ő is általam. Boldog voltam ebben a csendes várakozásban, amelyben olykor-olykor beszélgettünk. Ujjongott a szívem, ha megéreztem, fontos vagyok neki. Mi ez, ha nem a szerelem, kérdeztem magam. Pár héttel a válás után megláttam őket az utcán. Nem a feleségével volt.
Fogta a kezét és mosolyogva magyarázott neki. Ő nem vett észre. Még idejében elfordultam. Elvált, új életet kezdett, szabad lett. Hogy ebben van-e valami groteszk? Mindenképp. A baj csak az, hogy én voltam a történet egyik szereplője, és mire észbe kaptam, kiírtak a sorozatból.
Nem kérdeztem meg magamtól, elrontottam-e valamit, mert biztosan nem. A kapcsolatok nagy része a megszokás sarában csúszik meg. A miénk, pedig sáros volt már előtte is.
Többé nem válaszoltam egyetlen egy hívására, üzenetére sem. Akkor, ott szó szerint belehaltam. Szánalmasan és közhelyesen, amilyen az életem volt odáig.
Kép forrása: Pinterest
