Amikor az embernek lánya születik, az öröm mellett az is eszébe jut, vajon mennyire lesz biztonságban, ha felnő. Persze sokáig még édes, aranyos, cukin lehet öltöztetni, majd közösségbe kerül. Az óvoda, iskola és a kamaszkor átvészelése után a szülő boldog, hogy túl van mindenen. De ki gondol borzalomra, amikor elengedi egyetemre, sőt mi több, büszke rá, és úgy hiszi, jó helyen van, hiszen a campuson sok fiatal él, akik vidámak, lelkesek és buliznak. De hát mikor tennék, ha nem ebben a korban, amikor még alig felnőttek, és még nem érzik, milyen is a való élet, amely nem mindig kegyes?
Talán így érezhettek annak a lánynak is a szülei, akit két évvel ezelőtt hét órán keresztül erőszakoltak heten. Eltervezték, elkábították és megtették. Felfoghatatlan, hogy felnőtt férfiak, mert ezek már nem kisfiúk voltak, úgy érezték, a bántalmazásnak ilyen fokozata megengedhető. Hét óra pokolian sok idő. El tudja valaki képzelni, hogy mit jelent az, ha valakik erőszakkal a padlóra, ágyra vagy a falhoz kényszerítenek, és beléhelyezik a nemi szervüket? Hogyan gondolhatja azt egy férfi, hogy ez nem fáj? Ha pedig tudja, hogy igen, akkor a hatalom érvényesítésén túl mi készteti rá? Mi lehet egy csoportos erőszak motivációja? A hét egyetemista nem hagyta abba hét órán keresztül. Egyik sem gondolta, hogy elég, én ezt nem bírom látni? Nem bírom tovább, mert előttem egy kiszolgáltatott, mozdulni alig tudó lány fekszik, akinek az életét most teszem tönkre? Hol volt itt a jóérzés, a józan ész? Természetesen ezek nem olyan kérdések, amelyekre válaszokat tudnánk adni. Jöjjenek a tények:
Az eset 2024. október 19-én történt a Cornell Egyetemhez tartozó Chi Phi testvériség házában. A lány akkor 20 éves Cornell-hallgató volt. A most benyújtott keresetben azt állítja, hogy hét férfi szexuálisan bántalmazta. Állítása szerint alkoholt, marihuánát és ketamint fogyasztattak vele, illetve a férfiak arra késztették, hogy ketamint vegyen be, miközben egyre inkább elvesztette az uralmát a helyzet felett. A kereset szerint az eseménysor órákon át tartott, és a lány végül körülbelül hajnali 5:45-kor elvesztette az eszméletét.
A szexuális erőszak mögött gyakran nem egyetlen ok áll, hanem egymást erősítő tényezők: alkohol és drog, a csoportnormák, a nőkről alkotott tárgyiasító kép, a társak elvárásai, a következmények hiányának érzése és az a veszélyes gondolat, hogy amit a többiek elfogadnak, az talán nem is olyan súlyos. Kutatások szerint a fraternity-kultúra és a szexuális agresszió kapcsolata nem egyszerűen abból áll, hogy bizonyos emberek eleve hajlamosabbak az erőszakra. A vizsgálatok azt is kimutatták, hogy a közösségi szocializáció, a társak által érzékelt szexuális agresszió és bizonyos szexuális attitűdök egymást erősíthetik. Más kutatások pedig arra jutottak, hogy a magas kockázatú alkoholfogyasztás fontos közvetítő tényező lehet.
Ez azonban nem azt jelenti, hogy az alkohol vagy egy testvériség erőszakot okoz. Emberek követnek el erőszakot. Az alkohol legfeljebb olyan környezetet teremthet, amelyben gyengül az önkontroll, növekszik a kockázatvállalás, és könnyebben érvényesülnek azok a normák, amelyeket józanul talán még szégyellnének. A csoport azonban különösen veszélyes lehet.
Egyedül talán megállna az egyik fiú. Aztán belép egy másik. A második látja, hogy az első nem állt le. A harmadik azt látja, hogy a második sem, és egyszer csak létrejön egy olyan pszichológiai helyzet, amelyben mindenki a másik jelenlétéből vezeti le, hogy amit történik, az megengedett. Ez a felelősség szétterülésének egyik legfélelmetesebb formája.
A Cornell-ügyben nyilvánosságra került üzenetek különösen súlyos kérdéseket vetnek fel: a beszámolók szerint egy csoportos Snapchat-beszélgetésben a nő szexuális elérhetőségére utaló üzenetek jelentek meg. Az ügyész ezt vulgárisnak és visszataszítónak nevezte, ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a büntetőjogi kérdés középpontjában a beleegyezés áll. Ez azért fontos, mert az erőszak sokszor nem az első érintéssel kezdődik, hanem jóval korábban. Egy viccel, a csoportnak szánt üzenettel egy nő testéről. Amikor valakit „könnyű prédának” neveznek, és amikor a többiek nevetnek. Tegyük még hozzá, hogy az egész eseményről tudtak később több, mint ötvenen. Ötven férfi, aki ezen csámcsogott, röhögött és nem ítélte el őket.
Ám heten jelen voltak. Az egyik fiú lehet, hogy nem kezdeményezett semmit, csak ott volt. Talán látott valamit, de nem akart „balhét”, úgy, hogy azt hitte, a másik majd megáll. Egy egészséges közösségben az a fiú, aki azt mondja: „Állj! Ez így nincs rendben”, nem gyáva, hanem az egyetlen ember a szobában, aki még érzékeli a határt. A megelőzés ezért nem merülhet ki abban, hogy fiatal nőket megtanítunk arra, hogyan vigyázzanak magukra egy buliban. Fontosabb lenne megtanítani a fiúkat, hogyan vigyázzanak egymásra és másokra, hogy mit jelent közbelépni, hogy a barátság nem azt jelenti, hogy részt veszünk minden közös aljasságban.
Az egyetemista már nem gyerek. Lehet fiatal, tapasztalatlan, részeg, kíváncsi, felelőtlen, de a másik ember teste akkor is a másik emberé. A Cornell-ügyben most újra vizsgálják, pontosan mi történt azon az éjszakán. A New York-i kormányzó időközben bejelentette, hogy az állam főügyészi hivatala különleges ügyészként felügyeli a vizsgálatot. Ez azt jelenti, hogy jogilag még messze nincs lezárva a történet.
Az első körben a hét fiúból kettőt elbocsátottak, a többinek meg esszét kellett írnia történésekről. Esszét! Egy lány testét órákon át becstelenítették, és azt gondolták, ez megfelelő büntetés nekik.
Vajon mit érezhetnek az áldozat szülei? Mit érezhet egy lány, akinek bizonyítania kell, hogy az eset megtörtént? Miért van az, hogy a felvilágosultnak mondott 21. században az ilyen cselekedeteket elkövetők sokszor megússzák? Hogyan jutott az emberiség arra a következtetésre, hogy a nőket hibáztassa sok esetben az erőszakért? Miféle férfiak élnek a Földön, akik nem tudnak uralkodni vágyaikon, akik erőszakkal akarnak uralkodni a nőkön? Hogyan lehetséges az, hogy túl sok férfi számára bántó, ha egy nő csinos, okos és érvényesülni szeretne? Miért van az, hogy a férfiak egy része nem érti a NEMet?
Elképesztően nehéz elfogadni, hogy a mai világ ily módon elkorcsosult. Az iskolák feladatai közé kellene tartoznia annak, hogy empátiára és viselkedéskultúrára tanítsa a gyerekeket. Talán fontosabb lenne, mint egyes bemagolandó tantárgyak némelyike vagy évszámok felsorolása.
