Kozics Fanni: Egyenes út a pokolba

Egyszer volt, hol nem volt… nem, ez olyan elcsépelt. Nem is tudom igazán, hogy illene elmesélni egy ilyen fájdalommal, gyásszal és őrülettel teli történetet. Rögtön kezdeném azzal a sorsfordítóan tragikus eseménnyel, mely a nem éppen ép elmével rendelkező kamaszunkat a rossz irányba indította el. Davina egész életében kegyetlenül érzékeny lelkületű volt, viszont a törékeny lélekhez roppant éles ész társult. Ezzel szemben húga, Jelena merész, magabiztos és lenyűgöző külseje mellett IQ-ban nem ütötte meg a testvére szintjét. Bár nagyon különböztek, mégis kénytelenek voltak összetartani. Édesanyjukat Jelena születése után három évvel elvesztették egy autóbalesetben. A lányokat gyakorlatilag édesapjuk nevelte fel. Vince mindennél jobban szerette a lányait, és bár vagyonos család volt az övék, mégis folyamatosan dolgozott és hajtotta magát. Egyszerűen a csillagokat is le akarta hozni az égről annak ellenére, hogy Davina és Jelena egyáltalán nem vártak el tőle ilyesmit. Vince túlhajszolta magát. Nem vártak el tőle semmit, ő mégis az egész univerzumot akarta. Az orvosok szerint ez lehetett, ami kiváltotta a szívrohamát, bár ők kicsit finomabban fogalmaztak.

 
 

Tekintve, hogy pénzben nem szűkölködtek, Vincének gyönyörű temetést szerveztek. Már amennyire egy temetés gyönyörű lehet a maga módján. Minden úgy volt megszervezve, ahogy annak lennie kellett, úgy, ahogyan illett. Sok ember volt a temetésen, annál kevesebb viszont az ismerős arc. Davina csak néhányukról tudta, hogy ki az. Volt ott  pár volt kolléga, néhány sosem vagy csak évente, karácsonykor látott rokon. Volt ott még valaki, aki viszont olyan szinten felkeltette Davina érdeklődését, amilyen szinten a helyszín nem volt illő ehhez. Egy magas, jóképű, sötét hajú, ragyogó kék szemű férfi. Messziről is jól látszott pusztán megjelenéséből, hogy rendkívül jómódú fiatalember. Ez volt az a pont, ahol Davinát elvesztettük.

A gyengelelkű, épphogy felnőtt lány, apja temetésén, zokogástól fulladozva első látásra szerelmes lett egy vadidegenbe. Miután a temetés véget ért, meg akarta tudni a férfi nevét, akit egyébként közben elnyelt a nagy tömeg. Megboldogult apjának néhány volt munkatársától érdeklődött az idegen után, ám csak finoman, úgy, hogy meg ne sejtsék szándékát. Legnagyobb sajnálatára senki nem tudott semmit a jóképű ifjúról. Végső elkeseredésében úgy döntött, meglátogatja nagyszülei sírját is, ha már ott van. Látva, hogy a sírt teljesen benőtte a moha, elszégyellte magát, és érezte, hogy egykoron éles elméje minden másodpercben tompul. A fájdalom és a mentális betegsége együttesen lelökte a lejtőn olyan mélyre, ahonnan már nincs visszaút.

A temetés utáni néhány hónap lassan telt. Davina lett Jelena gyámja, de ez is csupán névleges volt. Jelena tökéletesen tudott gondoskodni magáról. Az örökségből könnyen elő tudták teremteni megszokott életkörülményüket, mégis ott volt az apjuk által hagyott űr. Jelenának különösen hiányzott. Bár ezelőtt sem látta sokat, hiszen mindig dolgozott, de a tudat, hogy nincs többé, belülről tépte darabokra. Davina ezen hónapok leforgása alatt agyilag egy teljesen más, mondhatni álomvilágba költözött. Miután anyja után apját is elveszítette, felépített egy belső falat az elméjében, ami mögé semmi más nem juthatott be csak ő és az ismeretlen ragyogóan kékszemű idegen.

Nővére fiatalkori demenciája Jelena figyelmét sem kerülte el. Eleinte csak azt hitte, hogy a gyász, de amikor egy nap az iskolából hazaérve azt látta, hogy Davina a legfinomabban is fogalmazva magával beszélget, kezdte igazán gyanítani, hogy valami nincs rendben. Megkérdezte nővérét, hogy kivel beszél, és őszintén reménykedett egy normális válaszban, mint például, hogy telefonál. Azonban e helyett Davina közölte vele, hogy a gyönyörű idegennel, aki ott ül a kanapén. Jelena viszont tisztán látta, hogy nem ül ott senki. Próbálta ezt a lehető legfinomabb módon közölni nővérével, anélkül hogy éreztetné vele, hogy megbolondult, azonban nem talált semmi olyat, amivel ezt elmondhatta volna. Davina üvöltözni kezdett testvérével, hogy hogy van mersze ilyet mondani, hát megsérti a vendéget. Miközben beszélt, a hisztérikus nevetése átváltott fulladozó zokogásba, aztán ismét ijesztő kacajok törtek fel a torkából.

Jelena elképzelni sem tudta hirtelen, hogy mihez kezdjen nővérével. Orvost hívjon vagy papot. Végül úgy döntött, hogy ebben a sorrendben jó lesz mindkettő. Először az orvost. Mire a doktor odaért, Davina túl volt a kritikus szinten, és ismét egy normális ember viselkedését produkálta. Beszéde viszonylag értelmes volt, nem sírt, nem hisztizett, nem beszélt a képzeletbeli szerelméhez. Nem adott okot az orvosnak semmi aggodalomra. Ő mindenesetre azt javasolta Jelenának, hogy vegye rá nővérét arra, hogy kimozduljon egy kicsit. Csempésszen valami örömöt az életébe, hogy megpróbálhasson túllépni az apja elvesztésének fájdalmán. Jelena igyekezett mindent megtenni annak érdekében, hogy testvére ismét igazán testvérként viselkedjen, ezért megfogadta az orvos tanácsát, és úgy döntött, táncolni viszi Davinát, mert az mindig szeretett. A lányok összekészültek. Davina egy királykék térdig érő ruhát viselt ezüstszínű tűsarkúval, ami tökéletesen illett festett szőke hajához. Jelena pedig egy fehér alapon vörös tulipánokkal díszített szoknyát viselt, hozzáillő fehér csipkés blúzzal. Az este úgy indult, ahogy kell. Egy kis időre mindketten elfeledkeztek a bánatról, és egyszerűen csak élvezték az életet. Ragyogtak a táncparketten, mint két gyémánt. Csak akkor döntöttek úgy, hogy hazamennek, amikor már lábukat feltörte a cipő. Kézben vitték a csillogó, pusztítóan kényelmetlen tűsarkúkat, miközben keresztülsétáltak egy hatalmas parkon a sötét éjszakában. A nedves fű minden lépésnél csiklandozta a lábujjaikat, útjukat pedig csak a parkban lévő lámpások tették láthatóvá. Beszélgettek, Davina szájából folyamatosan értelmes mondatok hangoztak el. Jelena őszintén kezdett reménykedni, hogy végre visszakapja nővérét. Minden jól ment, amíg meg nem említette, hogy mennyi jóképű fiú volt a buliban. Davina kedélye ismét megzuhant, érezte, ahogy az elméje elsötétül, miközben Jelena előtte sétált. Aztán már nem érzett semmit, az égvilágon semmit, amikor érzéketlenül Jelena nyakába vágta az ezüstszínű tűsarkút. A lány összerogyott, gyönyörű ruháját vörösre festette forró vére. A vörös tulipánok szépségét, a kaszás leheletének közelsége szennyezte be, és Davina csak ott állt, miközben húga még egy utolsó táncot lejtett a halállal. Csak arra tudott gondolni, hogy nem bánja, amit tett, mert ha ugye lesz egy újabb temetés, akkor biztosan újra láthatja a gyönyörű idegent is.

Hajnalodott, és ő még mindig ott állt testvére kihűlt teteme mellett. Mint egy életveszélyes, gyönyörű márványszobor. A város hajnali csendjét csupán a rendőrök egyre hangosodó szirénája törte meg. Davina pedig csak állt ott, teljesen lemerevedve és egyáltalán eszébe sem jutott, hogy azon a temetésen ő már biztosan nem vehet részt. Ki tudja, látja-e még valaha a jóképű idegent, vagy hogy létezett e egyáltalán, és nem csak álmodta azokat a csillogó kék szemeket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here