Az elég szó tulajdonképpen azt jelenti, hogy betelt a pohár? Vagy csak annyit, hogy megfelelek más elvárásainak? Mikor vagyok épp elég valakinek? Sokszor gondolkozom azon, hogy a mai világban egyes dolgok alakulása igen furcsa, de mind közül az egyik legfurcsább az emberi kapcsolatoké.
Régen, amikor finoman jelezték, ha valaki nem kívánatos vagy épp ő a nyerő, valahogy könnyebben mentek a dolgok. Akinek kitették a szűrét szó szerint, az megértette, hogy mennie kell, más kérőre várnak. Felvette a szűrét és odébb állt. A lánynak lehetett udvarolni májusfa állítással, szerenáddal, és ha kinézett az ablakon, ha jelt adott, szabad volt az út. Ha felkérték táncolni a lányt és igent mondott, annak volt mondanivalója, és hírértéke is. Ha kosarat kapott a legény, azt is felfogta. Mégse gondolta senki, hogy vajon elég-e vagy sem, egyszerűen elfogadta kisebb-nagyobb csalódás vagy szívfájdalom mellett, hogy nem jött be a kiválasztottnak. Ma, amikor nem egyértelműek a jelek, és a kommunikáció ezer módja létezik, csak a valóságos van kiveszőben, akkor nem értjük, mit jelent az, hogy a pozitív visszajelzések után mégis azt kapjuk, nem vagyunk elegek valaki számára. Milyennek kellene lennünk? Mi az, ami ellenünk szólt? Mit rontottunk el, kérdezzük prózai módon, de válaszok nem érkeznek.
Vajon létezik-e a földön olyan ember, akinek megfelelünk? Leszámítva azt az egyszerű tényt, hogy a mai öntudatos ember egóból odavágja, hogy ő aztán senkinek nem akar megfelelni, aztán mégis. Mindannyian arra vágyunk, hogy egy jól induló kapcsolat folytatást kapjon, és ennek érdekében gyakran kötünk nem előnyös kompromisszumokat. Főleg a nők hajlamosak elfelejteni, hogy kik és milyenek voltak egy ígéretes szerelem előtt, és nem ritka, hogy egészen másmilyennek mutatják magukat később, mint amilyennek a kapcsolat elején. Olyan görcsösen, olyan nyomorultul akarják, hogy szeressék őket, hogy elfelejtik, mennyire értékesek, tele vannak jó tulajdonságokkal, és persze kevésbé jókkal is, de ez nem újdonság.
Mégis gyakran előfordul, hogy megkapjuk, nem ezt várták tőlünk, felesleges volt minden igyekezet. Természetesen a férfiakat se kerüli el ez a minősítés. Egyre többen szenvednek attól, hogy kevés, amit nyújtanának, mert nem elég a figyelem, az odaadás, igenis kell a pénz, a jómód, a kifelé mutogatás. Persze, hogy eljutunk oda, hogy tulajdonképpen senki nem elég jó a maga nemében. A kommunikációban nem azt kapjuk, amit a filmeken, a párunk nem fogékony a romantikus közlésekre, nem különösebben kreatív az ajándékozás terén, és gyakran nem úgy szeret, ahogy azt mi akarjuk.
Létezik olyan ember, aki ezen a bolygón él, nem a filmvászonról kacsint le, nem is úgy néz ki, ahogy a legmenőbb színész/nő vagy énekes/nő, és el tudjuk fogadni? Talán az idősebb generációnak ezzel könnyebb dolga volt, de nekik is a múltban. Ma már nem biztos, hogy megelégednénk azzal a sráccal, lánnyal, akiért gimnazistakorunkban meggebedtünk.
A 21. században ritkán akarjuk a valóságot. Azt a valóságot, ami tényleg bekövetkezhetne. Mindig valami miatt elégedetlenkedünk, és egyre ritkábban fogadjuk el, hogy egyesek csak ennyire képesek, de abban, amit adnak, benne van testük-lelkük. Legyünk bármennyi évesek, idővel rájövünk, az elérhetetlen személyek hajszolása szinte divattá nemesült az életünkben. Mindez jórészt a médiának is köszönhető, mert bár régen is voltak sztárok, mégsem volt kirakatban ily módon a hétköznapi élet. Mit hétköznapi! A kirakat-élet dívik, és már nem akarjuk alább adni. Mindegy kik vagyunk, milyenek vagyunk, de nekünk jár a vékony nő, a gazdag pasi, a nyaralás, vagy csak wellness. Legyen kocsija, de ne csak olyan, ami épphogy gurul, viszonzásképpen pedig kapjon egy nőt, akin alig igazi már valami.
Elégnek lenni…Már kimondani sem egyszerű. Ha szeretnek, akkor épp annyi lehetek, amennyi vagyok. Különben sincsenek csodák, és ha kellek, akkor kellek soványan, kövéren, öregen, fiatalon. Ha meg nem, akkor maradnak a kifogások. A szűrt már nem lehet kirakni, mert kiment divatból, ehelyett kimondjuk a dolgokat, ami talán nem annyira tapintatos. Dolgozza fel, rántjuk meg a vállunk, miközben azt reméljük, hogy mi elfogadhatóak, szerethetőek leszünk valakinek, aki tényleg bennünket akar. Ha meg nem, akkor nekünk is lesz, mit feldolgozni.
A világ nem kegyes hozzánk, és ez fordítva sincs másképp.
Kép forrása: Pinterest
