Alex lassan nyugodott meg. Éreztem, hogy lelkében hatalmas harcot vív. Hol örült, hol haragudott, és nem tudta eldönteni, hogy azt az embert, aki felnevelte, szereti-e vagy sem. Ha szereti, akkor miért, ha meg nem, akkor meg lelkifurdalás gyötörte, hiszen mindent megtett érte, amit lehetett.
Megettük a tojást, elpakoltam, és beültünk a kocsiba. Mari néninek küldtem egy üzenetet, hogy ne aggódjon, és remegő lábakkal a főváros felé vettük az irányt. A lábam nem amiatt remegett, hogy láthatom apámat, hiszen láttam őt néhányszor a tévében, igaz nem olyan szemmel néztem rá, ahogy most fogok, inkább amiatt, hogy anyára gondoltam. Ha tudná, hogy kiderült a titka, vajon boldog lenne? Hogy nem történt meg soha, hogy ki akarta mondani az igazat? Miért nem akarta megmutatni nekem, ki a valódi apám? Úgy sejtem, hogy ezt a fájdalom vagy a csalódottság gátolta meg.
Alex se volt beszédes, szorosan markolta a kormányt, így az egész út nem volt túl kellemes. A kórház előtt egy teremtett lelket se láttunk, és bizonyára be se engedtek volna bennünket, ha apám, vagy Alex apja nem olyan hatalmas ember, amilyen. Eszemben se volt rárontani, és azonnal megkérdezni tőle, miért nem vállalt fel engem. Inkább csak látni akartam.
– Biztos, hogy jó ötlet, ha veled megyek? – kérdeztem tétován. – Nem ez a legjobb alkalom arra, hogy felhozzuk a múltat.
Alex megrántotta a vállát, és elfintorodott.
– Van jó alkalom? – Hangjában egy tonna csalódás volt.
– Nem tudom, de tán jobb lenne, ha a folyosón várakoznék.
– Jó. Anya amúgy se repesne a boldogságtól…
– Akkor megvárlak itt az előtérben.
– Kisfiam! De jó, hogy megjöttél! – kiáltott messziről egy asszony, akin nem látszott, hogy kialvatlan lenne, vagy túlságosan aggódna a férje miatt. Minden hajszála a helyén volt, és a rúzsa se maszatolódott el. Mindig csodáltam az ilyen nőket.
Ügyet se vetett rám, hanem belekarolt a fiába és húzta magával.
– Anya, ne rángass! Szeretnék neked bemutatni valakit! – nézett rám Alex.
– Felesleges! – mondta ridegen. – Ismerem. A Cili lánya.
– Micsoda? – kiáltottunk fel egyszerre.
– Láttam róla jó pár fotót apád dolgai között. Figyelemmel kísérte a sorsát, így nekem is figyelemmel kellett kísérnem, mit csinál.
– Jó napot! – mondtam csendesen.
– Épp olyan vagy, mint az édesanyád a te korodban. Ha nem tudnám, hogy lehetetlen, azt hinném, hogy ő jött el a fiammal.
– Anyám meghalt – feleltem.
– Bocsánat, részvétem! – mondta, de részvétnek nyoma sem volt a hangjában. – Ha most megbocsátasz, bemennénk a férjemhez.
– Persze! – hebegtem. Alex aggódva végigmért, de intettem neki, hogy menjen csak. Én még ráérek azzal a beszélgetéssel.
Amikor eltűntek, az járt a fejemben, hogy az összekuszálódott szálak lassan kibogozódnak. Alex idegességét értettem, de a hozzám való viszonyát nem. Először virágokat csempész a kerítésemre, meg akar venni kilóra, most meg olyan rideg, hogy szinte riasztó. Nehezen igazodom el rajta. Ahogy ültem a hűvös folyosón, és a ronda járólapot bámultam, eltöprengtem azon, hogy az én életemben két apa is volt, de egyik se maradt mellettem. Ha valóban igaz, hogy mi választjuk a sorsunkat születésünk előtt, akkor én igen pocsékot néztem ki magamnak. Mire gondolatom végére jutottam, kivágódott az ajtó, és Alex lépett ki rajta feldúltan.
– Tényleg megvett engem! -kiáltotta. A szívem szakadt meg érte, mert kisfiú lett megint, akinek se apja, se anyja, de árvasága mégse tiszta, mert van valaki, aki el akarja hitetni vele, hogy így járt jobban.
– Menjünk innen! – mondtam csendesen. – Hagyjuk itt ezt a sok hazugságot!
Felálltam, és odaléptem hozzá, majd megöleltem. Éreztem, hogy jól esik neki. Ekkor jött ki az ajtón az anyja, és rám meredt. Tekintete üveges volt.
– Lili, kérlek! A férjem látni akar! – mondta olyan hangon, mint egy zombi. Mintha nem is lenne önmaga.
– Engem? Ugyan miért? – fortyantam fel. Megráztam a fejem. Nem, nekem semmi szükségem egy olyan emberre, aki elhagyta anyát, aztán vett magának egy fiút valahol, hogy boldog legyen.
– Mehetünk? – kérdeztem Alextől, aki bólintott.
– Lili, kérlek! A férjemnek joga van látni a lányát!
– Joga? Valóban? Nem hinném. – A hangom kemény volt, mindenképp elszántam magam a távozásra. Az asszony nem tudott mit mondani. Nem kiabálhatott velem, hiszen idegen voltam neki egy kórházi folyosón, és a férje hiába volt hatalommal rendelkező valaki, van olyan akarat, ami felett neki sincs hatalma. Alex ekkor már fogta a kezem és ndultunk kifelé. Nem mentünk messzire, csak beültünk a kocsiba, és kihajtottunk a parkolóból, be az első Mekibe.
– Igyunk egy kávét! – mondta nagy sokára, ahogy megálltunk.
– Elmeséled mi volt?
– El, de üljünk a legtávolabbi sarokba, és tegyünk rendbe mindent. Lili, én nem akarok több hazugságot.
Arcán fájdalmas fintorba csúszott az erőltetett mosoly.
– Igazad van. Legalább mi legyünk őszinték egymással!
– Akkor egy kávé és mesélek!
– Az őszinteséghez az is hozzátartozik, hogy én éhes vagyok! – feleltem. – És szeretnék enni egy hatalmas Big Mac-et meg krumplit, hogy meg tudjam emészteni, amit mondani fogsz.
Elnevette magát. Végre. Jó érzés volt. Úgy éreztem, egyre jobban kedvelem. Tulajdonképpen nem ismertem addig, csak az előítéleteim mondatták velem, hogy egy gazdag majom, akinek nincsenek érzései. Ebben persze a félelmem is közrejátszott. Alex talán mégiscsak más, mint, ahogy én elképzeltem.
Valóban a legeldugottabb sarokban telepedtünk le, és amikor letették elénk a hatalmas adag kaját, ennyit mondott:
– Minden igaz, amit kiderítettem. Valóban te vagy a lánya, engem meg, ha nem is így mondta, de megvett a húgommal együtt még újszülött korunkban. Abban az időben, ott távol Kelet-Magyarországon senkinek nem tűnt fel, hogy valaki gyerekkel tért haza a kórházból, pedig nem is volt terhes.
Megráztam a fejem.
– Ez lehetetlen! Miért?
– Dehogy az! Apám már akkor béranyát fogadott, amikor még nem is tudták, hogy létezik.
– Itt? Ebben az országban? Anyukádnak nem lehetett gyereke?
– Pontosan! – bólogatott, és belekortyolt a kávéjába. – Akinek pénze és hatalma van, mindene van…
– Gondolod? – néztem rá elmerengve.
– Ezer százalék. De egyél most, én addig mesélek neked!
Közben életre kelt a város. Hol volt már a falusi nyugalom ahonnét jöttünk? Megint minden olyan zakatoló és gyors lett, mint hetekkel ezelőtt, amikor még a része voltam. Hallgattam, és figyeltem Alexet, aki egészen belepirult a mesélésbe. Kettőnk története valahol itt kezdődött el.
Folytatjuk…
