Liza és Máté történetének további részeit itt olvashatod
Liza szeméből kicsordult a könny. Mint egy varázsütésre feltolult benne minden Mátéval kapcsolatban. Előjöttek az emlékek, az érzések, az utazások, az egyhelybenlevések.
Liza utolsó üzenete is tele volt hittel és szeretettel. Akkoriban jobban hitt Mátéban mint ő saját magában. Persze ez természetes azoknál, akik szeretik egymást. Ha az élet útvesztőiben eltévedünk kicsit, akkor az ember másik felének jött el az ideje, hogy helyettünk is higgyen bennünk. Az utolsó üzenet is erről a hitről szólt.
“Nem akarok hosszan írni. Csak tegnap óta egy mondatod zakatol a fülemben: “Mi van, ha nem sikerül?” kérdezted, és igazad van, ezt sohasem tudhatjuk. De mi van, ha sikerül? Mi van ha sikerül, és úgy éljük le a hátralévő életünket, mint a Szerelmünk lapjaiban?
Ezt a filmet Máté nem látta. Legalábbis Lizával nem. Egy kis elvonulós kuckóban voltak, és Liza addig simogatta filmnézés közben, amíg elaludt. Az utolsó képkockáig simogatta, mint amikor először aludt el az ölében. Nem hagyta abba csak azért, mert elaludt. Mert szerette. Mint ahogy az utolsó üzenetben is.
“Mi van, ha nem sikerül?! Máté tudok egy sokkal rosszabbat annál, mint ha nem sikerül. Olyan rosszat, amire ha rágondolok szinte alig kapok levegőt. Tedd fel úgy a kérdést: Mi van, ha sikerült volna, de a félelem megakadályozott abban, hogy igent mondj rá? Ha úgy kell leélned az életed, hogy soha meg sem próbáltad. Azt hiszem százszor inkább a kudarc elviselése, mint egy másodpercig is az a tudat, hogy félelmedben megfutamodtál, pedig nekünk sikerülhetett volna. Mert ha nekünk nem, akkor ki másnak?”
Szerették egymást. Csak a hétköznapok útvesztőiben nagyon könnyű eltévedni, és őszinte beszéd nélkül szinte lehetetlen visszatalálni.
Liz telefonja újra pittyent egyet: Tamás 4 szívecskét küldött. A lány elmosolyodott. Szerette a szívecskés sms-eket, de annál is jobban szerette a szavakat. Tudta,milyen könnyű elküldeni egy jelet, és milyen nehéz kimondani, hogy “szeretlek”. Persze a férfi kedves volt, és hmmmmm… nem is nézett ki rosszul, és az is várható volt, hogy Liza életében előbb-utóbb megjelenik majd valaki, de itt volt ez a kód, és már azt is tudta, hogy mit jelent. Valamit, a múltból.
Egy GPS koordináta. A kódban egyrészt egy GPS koordináta, és a Catherine’s Cottage – egy korábbi elmenekülős hétvégéjük helyszínét jelöli. Mikor erre rájött már azt is tudta, hogy a második felének egy dátumnak kell lennie. Egy helyszín és egy dátum. Egy meghívó, Máté módra.
47.346248N 18.302475E 021720:00
A ház, a hétvége, egy születésnapi ajándék volt egyszer, mert mi mást is ajándékozhattak volna egymásnak, mint az idejüket.
A Catherine’s Cottage egy kis ékszer nem messze a fővárostól. Egy csipetnyi Anglia a varázslatosan berendezett kis házaival. Alul kemence, amibe Máté reggelenként és esténként bepakolta a fahasábokat, élesztette a tüzet, (irtó romantikus volt), felül hálószoba beépített fürdővel. Mikor beléptek, mindent virágszirmok és mécsesek borítottak, akár a Kaliforniai álom egyik jelenete is lehetett volna. Talán az is volt. A kedvenc zenéjük szólt, amit Liza időben elküldött a csodálatos házgondnoknak, Ibi néninek, hogy valahogy be tudják varázsolni a réges-régi magnóba. Aztán két napig ömlött az eső, és ki sem jöttek a házból. Valószínűleg nemcsak az eső miatt. Ekkor látta Liza a Szerelmünk lapjait. Bárcsak Máté is látta volna! De volt, amin már nem lehetett változtatni. Sok idő telt el azóta, és az idő mindig földet hord az emlékeinkre.
Catherine – a honlapja szerint – félig magyar, édesanyja Jeanne-Marie Wenckheim grófnő, aki 1945-ben gyerekként hagyta el Magyarországot és 2009-ben tért vissza a falujába. Ükapja Charles Dickens volt. Ezzel az útravalóval csak valami csodálatosat lehetett létrehozni. A Csákberényben álló házak valóságos kis szerelmi fészkek. Amiben Lizáék voltak, az biztosan az volt. “Minden olyan, amilyenné tesszük.” mondogatták mindig, és biztosan ők is kellettek ahhoz, hogy az a hétvége róluk szóljon. Hiszen csak hétvégéik voltak, hétköznapjaik nem. Ünnepeik voltak, mindennapjaik nem. Azok az elszalasztott esélyek naptárába kerültek. Félelemből.
Liza belenézett a telefonjába, hogy – a tervek szerint – mit csinál azon a februári napon, amikor a nagy szerelem egy csipetnyi Angliába hívta néhány kilométerre Budapesttől. Az ösztöne azt súgta, hogy most nem lesznek se rózsaszirmok se mécsesek, és ez a hétvége biztosan nem romantikus egymásraborulással kezdődik. Annál ők sokkal bonyolultabbak voltak.
