Szerelmünk kódja 2. rész

A plafont nézte. Mikor került oda az a repedés? Egészen hajszálvékony, de meg mert volna rá esküdni, hogy korábban nem volt ott. Pedig nemrég volt festés. Mikor Máté kisétált az életéből két teljes napon át takarított, mosott, törölgetett, de az sem volt elég ahhoz, hogy “Mátétalanítsa” a lakást. Akkor jött a festés. Azzal jobb lett. Kicsit.

 
 

Kinézett az ablakon. Most is esett a hó. Második napja, végre. Már két hete csontig hatoló hideg volt a városban. Lassan minden és mindenki kihűlt, és eszeveszetten várta a tavaszt. A várost már tegnap ellepték az alkalmi graffitisek, akik az autókra esett hóba beleírják legrejtettebb vágyaikat, úgymint Hajrá Milan! vagy Szeretlek Béla! A bátrabbak persze kreatívabbat is belerajzolnak a hóba abban a biztos tudatban, hogy a valomások az első indításnál semmivé lesznek. Az autók önként vállalt terápiás felületté válnak, kicsi büszkeséggel eltelve, hogy lám-lám még mondja bárki, hogy egy autónak nincs szíve.

Liza kedvence a “LOVE Little do you know” felirat volt egy tekintélyes nagyságú szívvel kiegészítve, ami egy kis fehér Suzukin díszelgett a buszra várók nagy gyönyörűségére. Apropó terápia. Liza gondolata – akárhogy is próbálta az ellenkezőjét – ismét Máté körül forgott. Eszébe jutott a házuk, csupa üveg falakkal, és körbeültetve vörösen izzó fákkal. Az ablakok mintha azt hirdetnék, “Nálunk minden őszinte, tiszta, gyere nyugodtan, nézz be, semmink nincs, amit el kellene takarnunk.”

A sok utazással, eseményekkel, új ismeretségekkel, új barátságokkal telezsúfolt kapcsolatukban Liza a legjobban Máté éjszakai öleléseit szerette. Mindig azt gondolta, hogy az igazán ő maga, a sok félelme, bizonytalansága nélkül. Ha a vége felé már talán hűvösebben feküdtek is le este egymás mellé – amin az ő esetükben azt kellett érteni, hogy elalvás előtt csak egyszer szeretkeztek – Máté éjszaka akkor is odabújt hozzá, öntudatlanul. Akkor nem volt a sok megoldhatatlannak tűnő probléma, a sok napi gond, a kilátástalan hogyan tovább?, csak ők voltak, és a férfi megingathatatlan hite, hogy ez a nő kell neki.

Liza, szinte sorszerűen épp aznap éjszaka fejezett be egy könyvet, attól az írótól, aki miatt szétmentek. Persze ezt így hülyeség lenne állítani, de azért komoly szerepe volt benne – a Mielőtt megismertelek című regénnyel. Liza fontolgatta is, hogy keresetet indít az írónő ellen, de aztán a várhatóan nagy médiavisszhang és a közismert kameraparája miatt inkább elvetette. Úgy gondolta, hogy inkább megküzd a démonaival, az írónővel, hogy lássa, más könyvei is olyan hatással vannak-e rá, mint az a bestseller. És a küzdelemnek indult kapcsolatból nagy barátság lett, mert az Akit elhagytál talán még a korábbi könyvénél is jobb. “Csatát veszíthet a szerelem, de a háborút végül mindig megnyeri.” áll a könyv borítóján. Talán nem volt a legjobb ötlet épp most ezt a könyvet olvasni, de Liza határozottan szerette a rossz ötleteket.

A függöny résein semmilyen világosság nem szűrődött át. Koromsötét volt. Ránézett az órára, 4.50. Erőtlenül hanyatlott vissza a párnára. Biztos lett volna ennél alkalmasabb időpont arra, hogy ezt a teljesen értelmetlennek tűnő számsort átküldje. Persze Máté semmit sem csinált papírforma szerint.

47.346248N 18.302475E 022020:00

Újra és újra elolvasta, de nem tudott rájönni mit jelenthet.

Furcsa dolog valakit nézni, amikor alszik. Van abban valami nagyon intim. Az ember sokkal meztelenebb akkor, mint bármilyen más helyzetben. Tamással meztelenül aludtak el egymás mellett, de mégis, most, hogy Liza bámulta, azt érezte, hogy valami erkölcstelen, törvénytelen dolgot tesz. Nem bámulunk valakit alvás közben.

Mátét sohasem bámulta. Nemcsak azért, mert nem illendő – ez Lizát sohasem akadályozta volna – , hanem mert nem érezte volna tisztességesnek vele szemben. Túlságosan egy húron pendültek. Tesók. Mindig ezzel viccelődtek. Persze tesók között az, amit ők csináltak… na az valóban törvénytelen lett volna. Fura, hogy ilyesmikre gondolt. És Tamásra, aki felébredt arra, hogy Liza bámulja. Csupán két hete ismerkedtek össze egy rémes  fogadáson, ahol mindketten látványosan unták magukat. Ez a “látványosunás” volt az első beszédtémájuk, és aztán kiderült, hogy sok száz lehet még. Most, reggel 4.50-kor kócos fejével a lányhoz fordult, és rámosolygott. Ha az éjszaka a legőszintébb periódusa a napnak, akkor az ébredés másodpercei a legintimebbek. Amikor álmosan, édesen gyűrött fejjel az emberek egymásra mosolyognak, minden kontroll nélkül egyszerűen csak megörülnek. Azt mondják a mosolyukkal: “De jó, hogy vagy! Mázli, hogy éppen ez az ember fekszik mellettem.” És ez már önmagában is egy jó kezdet. Tamás mosolygott Lizára. A lány visszamosolygott. 6 óra lett, mire tusolni mentek.

Liza kávét főzött, szokás szerint lekucorodott az ebédlőasztal mellé, betakarózott egy pokrócba, és bármennyire is tiltakozott minden apró részecske a szervezetében, újra és újra elolvasta az üzenetet.

Olvastad már az első részt? Szerelmünk kódja 1. rész

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here