Újra nyár lett. Én akkor már csak azon gondolkodtam, mikor tegyem meg a végső lépést. Hol bátornak éreztem magam, hol végtelenül gyávának. Féltem attól is, mi lesz, ha vele maradok, de attól is, ha szakítok. Egy olyan embernek, mint ő a hiúsága a legsebezhetőbb.
A sorozat többi részét itt olvashatod
Mivel abszolút főnyereménynek tartotta magát, és ezt ki is mondta, egyre jobban eltöprengtem azon, vajon mit tesz, ha lépek. Ha valaki még nem félt igazán, akkor hiheti, hogy ez csak döntés kérdése. Hisz szakítottunk már sokszor és velünk is szakítottak már, de mindet túléltük. A jövőtől való rettegés azonban erősen markában tartja az ember szívét, főleg, ha van gyereke, ezt mindenki tudja.
Csordogáltak a napok, és szinte alig volt már közünk egymáshoz. Furcsa volt ezt megélni, hiszen az előző nyáron úgy indult a kapcsolat, hogy életem kapcsolata lesz, mert fantasztikus emberre leltem. A két sütisre, akire mindig vágytam. Arra, aki cetliken szerelmet vall, de a mindennapokban a földbe döngöl, miközben azt sugallja, hogy lúzer vagyok, egy szerencsétlen hülye, aki nem értékeli az ő csodálatosságát.
Egy gyönyörű délutánon, amikor a lányom épp vonatra szállt, hogy elmenjen a barátnőjéhez, Szilárd azon kezdett veszekedni velem, hogy nem tudom megtanítani, hogy a kaput zárva kell tartani. Annyit válaszoltam, hogy biztos feledékeny volt, meg kamasz, akinek minden más jár a fejében, de ő csak mondta a magáét.
Ekkor hátramentem az udvarban és előretoltam a biciklim azzal, hogy elmegyek a könyvtárba. Ő megvárta, hogy a kapuhoz érjek, és akkor megfogta a kezem. Azt mondta, most nem mehetek sehová. Rámeredtem, de a szeme hideg volt. Tekintete kemény, szorítása erős. Nem hittem el, hogy azt a férfit látom, aki tavaly még mindenben a kedvemet kereste, most meg idegenként markolja a csuklóm és úgy szorítja, hogy majd eltörik. Próbáltam valamit mondani, de csak intett, hogy menjek vissza a házba. Letámasztottam a biciklimet és bementem. Ő telefonálgatott, intézte a dolgait, nekem meg az járt a fejemben, hogy mennem kell. Most azonnal, nem maradhatok tovább. Mindegy, mi lesz, de szabadulnom kell. Innen el, vissza haza, ahol nyugodtan élhetek.
Nagyon szomorú voltam és kétségbeesetten sírni kezdtem. Sokáig zokogtam a hálóban, amikor váratlanul felhívott egy barátnőm. Neki elmondtam mindent. Megdöbbent, mert azt hitte, aranykalitkában élem az élet ragyogva.
A cuccaim, a legfontosabb dolgaim mind itt voltak, nem hagyhattam úgy itt mindent, hogy ne tudjam, mi lesz a sorsuk. Tényleg szinte minden ruhám ott volt nála, hiszen életvitelszerűen ott éltem, de a számítógépem, a tévém és minden más is, amit nem akartam elveszíteni. Ildi azt mondta, lépjek le valahogyan, a többit megoldjuk.
Amikor Szilárd lement a garázsba, kiosontam a házból. Csak a kézitáskámat vittem magammal. Felpattantam a biciklimre és elkezdtem tekerni. Tudtam, hogy van egy földút, amelyen hazajuthatok, pontosabban a szomszéd faluba, majd valóban abba a városkába, ahol laktam tavalyig.
Nagyon meleg volt. A homokban alig tudtam tekerni, de csak mentem és tekertem kifulladva. Húsz perccel később megszólalt a telefonom, nem vettem fel. Aztán még egyszer és végig, amíg haza nem értem. Attól valahogy nem féltem, hogy utánam jön. Egyszerűen azért, mert biztos voltam benne, hogy nem hiszi, hogy hazafelé tartok. Mindenem nála maradt, tehát biztosan nem haza megyek, ezt gondolhatta. Talán valahol duzzogok, de majd megbékélek.
A szívem hevesen dobogott, és vergődtem a mély homokban, de nem bántam. Ahogy átértem a szomszéd faluba és az aszfaltra gurultam, elfogott valami földöntúli boldogság. Soha olyan szabad nem voltam, mint akkor. Még volt vagy hat-nyolc kilométer, amit szélvész gyorsan megtettem, és amikor megláttam városom tábláját, nevetni kezdtem. Minden gyönyörű lett. Ragyogott a nap, délután három óra volt, és nálam vidámabb ember nem volt aznap egész Magyarországon. Magam sem értem, miért nem jött utánam. Hazaérve már felvettem a telefont. Ültem az ágyam szélén kipirulva és annyit mondtam neki, hogy elég volt, vége. Hallgatott. Majd közölte, hogy reméli, tudom, mit csinálok.
Közöltem, hogy igen, és annyit mondtam, hogy két óra múlva elhozzuk a holmim. Addigra a barátnőm szerzett egy furgont és egy vadidegen emberrel és vele visszamentem pakolni.
Szilárd akkor már nem tehetett semmit. Nézett hosszasan és a kezében lévő kávét az ékszereimre öntötte. De engem már ez sem érdekelt. Nagyon féltem, de mivel nem voltam egyedül, tudtam, hogy nem tehet ellenem semmit. Egy óra alatt bepakoltunk és eljöttem. Végleg.
Nem, nem ásott el. Nem ütött meg, csak egy éven át fogságban tartott méghozzá olyan láncon, ami láthatatlan volt. Ha valaki azt gondolná, hogy ez nem volt horror, nem volt egy amerikai film, amelyben legyilkolják a hozzám hasonló nőket, akkor igaza van. Viszont kegyetlen napokon voltam túl, olyanokon, amelyeket egy nő nem láthat előre. Senki sem sejtheti, mibe sétál bele, amikor ismerkedni kezd.
Visszagondolva is megborzongok, ha rágondolok a történtekre. Nem ismerkedem azóta sem az interneten. Már nem hiszem el elsőre, ami túl szép. Nem akarok mindenáron tökéletes férfit találni, hanem örülök, hogy élek, hogy nem semmi bajom nem lett a rettegésen kívül.
Még hosszú hónapokon át nyugtalanul jártam az utcákon, folyton azt gondoltam, figyel engem. Féltem, hogy felbukkan, megfenyeget, vagy egyéb módon eléri, hogy szenvedjek.
Hogy keresett-e valaha? Igen. Egy héttel a szökésem után valóban megjelent az ajtóm előtt. Arra kért, menjek vissza hozzá. Mondtam neki, hogy ez lehetetlen. Azt felelte, ő még egy nőt sem kérlelt, de engem igen. Nemet intettem, erre elment. Csak úgy! Nem tett semmit. Azt hittem, rosszul látok, vagy hallok. Vajon megúszhatom? Ezen töprengtem éjszakákon át nyugtalanul.
És csend lett. Letiltottam minden lehető helyen és nem jártam el sötétben sehová. Hetek múlva kiderült, hogy a Facebookon lejárató üzeneteket írt rólam az ismerőseimnek. Utolsó üzenetként azt írta nekem, hogy nem bánja, hogy elmentem, mert már elege volt belőlem, kellemetlen szagú volt a szám és penész áradt a ruháimból. Ezen meghökkentem, de már nevettem.
Hát ez volt az én történetem, amelyben nem voltam jó soha egy percig sem, csak szép, de utólag már az sem. Viszont élek, tudok újra nevetni, de azóta nem ismerkedem. Talán egyszer… Ha lesz valaki, aki nem lesz „túl tökéletes” egy hétköznapi élethez és észreveszi, hogy tudok jó is lenni.
Vége
fotó: Pinterest
