Egy éve ismerkedtünk meg. Szabályos és közel tökéletes volt minden. Szabályos abban az értelemben, hogy Koppány elvált, nem kavartam bele senki életébe, és úgy hittem, tiszta lappal kezdünk. Nincs tiszta lap, amíg él az ember. Csak összefirkált, maszatos oldalak vannak, amelyeket hol megtisztítunk, hol meg hagyjuk, hogy a rárakódott szenny eltakarja a lényeget.
Nekem nem volt még se vőlegényem, se férjem, mert mindig úgy alakult, hogy mire elköteleződtem volna, lelépett a másik. Próbáltam rájönni, mi lehetett a hiba, de hol nem voltam elég szép, máskor fiatal, de belevaló se, ami nem azt jelenti, hogy unalmas vagyok, csak épp nem alkalmazkodom a mai világ elvárásaihoz. Ebben benne van az, hogy nincs tetkóm, nem vagyok hajlandó műszempillát csináltatni, de a körmömet is magam szedem rendbe. Kinek ez nem jött be, kinek az, végül a kapcsolataim szépen tönkre mentek, és Koppány előtt másfél évig nem volt senkim, de nem is tűnt fel oly nagyon.
Amikor megismertem őt, azonnal megmondta, hogy elvált, és nagyon szeretne már egy nyugodt, majdhogynem unalmas szerelmet. Belefáradt a folytonos harcba. Picit meghökkentem ezen a furcsa mondatán, de úgy gondoltam, rosszul fogalmazott, bár értettem a lényeget. Mondhatnám közhelyesen, hogy olyan szépen indult, és ez igaz is lenne. Tényleg tele volt figyelemmel és kedvességgel, ami rettentően hiányzott a mindennapjaimból. Így megkaptam, amire vágytam, és hónapokkal később össze is költöztünk. Titkon örültem, hogy nincs gyereke, mert féltem, hogy nem lennék elég jó mostoha, és ez megrémített. Tényleg jól indult, és sokáig maximális bizalommal voltam Koppány felé. Meg se fordult a fejemben, hogy nem ketten vagyunk a kapcsolatban. Hogy mikortól lettünk hárman, nem tudom, de visszagondolva úgy hiszem, majdnem az első pillanattól kezdve. Hogy nem tűnt fel, az csak vakságomnak volt köszönhető.
Nem láttam és nem hallottam a szerelemtől, amelybe belefogytam és belezuhantam, ahogy nem lett volna szabad. Túl korán volt ahhoz, hogy ennyire elmerüljek benne. Egyszerűen nem láttam meg a nyilvánvaló tényt, azt, hogy az ő lelkesedése fokozatosan csökken. Bár még kedves volt, és nem éreztette velem, hogy ebben a világban más is része lehet a szívének, mégis az volt. Egyre később járt haza, ami egyértelmű jel lehetett volna, de hát nem lehet már büntelenül túlórázni? Azt is hagytam, hogy a munkatársaival minden pénteken elmenjen sörözni vagy biliárdozni, hiszen én is éltem a szabadságommal, amiért hálás is voltam neki.
Aztán kiderült a nagy igazság. Az, amelyre sose gondoltam volna, mert annyira szánalmas. A karma úgy működik, hogy a hazugság mindig a szakadék szélén imbolyog, mint egy részeg vándor, és nem ügyel arra, hová lép. Koppány se gondolhatta soha, hogy épp abba a házba költözik a volt felesége, amelynek második emeletén lakik a legjobb barátnőm. Lilla volt olyan karakán, hogy nem hallgatta el, hogy többször látta már újdonsült szerelmemet bemenni az új lakóhoz, akiről csak annyit tudott, hogy csinos és Judit a neve. Párszor összefutottak a lépcsőházban, sietve mormoltak egy sziát, és ennyi volt a kapcsolatuk, de azután, hogy már megismerte őt, feltűnt neki, hogy egy férfi rendszeresen látogatja.
Persze nem leskelődött utána, csak rájött, látta már valahol a látogatót. Így is volt, mert én megmutattam neki a képét a telefonon, sőt pár közös képet is rólunk. Koppány megcsalt a volt feleségével, akit nem miattam hagyott el, de nem is a nyugalomért biztosan, amit nyújtottam neki. Legalábbis én ezzel a hamis tudattal éltem, és boldog voltam, hogy nem kell veszekednie, mert én simulékony és engedékeny vagyok. Mindkettőről azt gondoltam, remek tulajdonság, és nincs, aki ne díjazná. Volt. Épp az, akitől szerelmet vártam, akiről azt hittem, talán a gyerekeim apja lesz.
Lilla nem köntörfalazott, egyenesen megmondta, hogy Koppány egy szemét alak, aki visszajár a nejéhez, és biztosan nem azért, mert maradtak elvarratlan szálak köztük. Alig hittem a fülemnek, de az ember mindig tudja, mikor van igazság egy sztori mögött, még akkor is, ha nem ismeri a részleteket vagy az indokokat. Hetekig vártam, míg fel mertem hozni.
– Koppány, kérdezhetek valamit? – kezdtem ártatlanul és álságosan. Mintha csak arról akartam volna faggatni, mi legyen a vacsora.
– Persze, csak ne azt, hogy mit kérek a szülinapomra! – mondta nevetve. Nem is sejtettem, hogy mostanában lesz, de nem haraptam a csalira.
– Miért csalsz meg engem? – néztem rá tágra nyílt szemekkel, amelyekből sütött a csodálkozás.
– Megcsallak? Ezt meg honnan szeded? – kérdezte, ahogy a legtöbb férfi, aki hasonló cipőben jár.
– Válaszolj a kérdésemre, és ne keress kibúvót! – mondtam könnyedén, mintha olyan egyszerű dolog lenne, de érdekelt, mit hazudik csípőből.
– A volt nejemre gondolsz? Valaki árulkodott? – Istenem, de rosszul játszotta meg magát!
– Örülök, hogy tudod, mire gondolok, de én a válaszodra várok.
– Ő nem számít. Te számítasz. Tőle elváltam.
– Tudom, mégis eljársz hozzá.
– Csak barátok vagyunk. – Ezen a mondaton még nevetni se tudtam, annyira ócska volt.
– Barátok? Heti két-három alkalommal? Ne, csak ezt a rossz dumát ne!
– Jól van… – Nagy levegőt vett, de még nem merte kimondani az igazságot.
Hallgattam. Minek könnyítsem meg a dolgát, miközben a szívem a torkomban dobog, és gyűlölöm őt, de beledöglök a fájdalomba, amit okoz.
– Tudod, egyszerűen hiányzott – nyögte ki hosszú másodpercek múlva.
– A balhéjaival meg a kiabálásával?
– Igen, mert azokban volt valami életszagú. Olyan, ami köztünk nem.
– Unatkoztál? Fárasztó szerelem volt a miénk?
Elfintorodott. Még töprengett, mennyire bántson. Aztán megadta a kegyelemdöfést.
– Nem volt se fárasztó, se szerelem. Ez volt a baj.
– Akkor most?
– Akkor most összepakolok és elmegyek.
– Reméltem, hogy ezt mondod. – Faképnél hagytam, és bementem a fürdőbe. Nem sírtam, nehogy már megadjam neki azt az örömöt. Olyan gyorsan szedte össze a cuccait, mintha puskát tartottam volna a hátához.
Elment, és én megint ottmaradtam meguntan, üresen és a szerelemtől ájultan. Istenkém, mennyire nem értettem, mi a baj velem. Heteken át tartó sírásrohamok után Lilla elmondta, hogy Koppány másodszor is feleségül vette a nőt, aki csak kiabált vele. Hogy miben reménykedett, szívesen megkérdeztem volna tőle, bár értelmét nem láttam.
Megcsaltak a volt feleséggel, pedig ez nem szokott előfordulni. Működött a fordított világ, ahogy az már máskor is, amikor nem a jó nyer. Én viszont talán mégiscsak nyertem. Nem kellett azzal áltatnom magam, hogy valaki engem akarhat. Még véletlenül se. Húztam egy rovátkát a nem kellek kategória sorába és eldöntöttem, hogy elengedem én ezt a szerelem nevű ostobaságot.