Minden hónap harmadik vasárnapján nálunk ebédelt János atya. Amióta eszem tudom, pontban délben megjelent, és úgy ült az asztalfőre, mintha oda szól volna a bérlete. Anya azt mondta, mivel apukám meghalt, ő helyettesíti, és ott a helye, mert az legkülönlegesebb hely a tölgyfaasztalnál.
János atya magas, enyhén őszülő, negédes hangú férfi volt. Hittanon se kedveltem, a miséken meg egyszerűen nem figyeltem rá. Kora reggel, a padban ülve mindenről ábrándoztam, csak istenről nem. Főleg tavasszal, amikor már nem volt piszok hideg odabent. Viszont tömjénszag volt mindenhol, amitől egy idő után erősen kavargott a gyomrom. Mindehhez még hozzájátszott a gyertyák és a rothadó virágok semmihez se hasonlítható illata. Alig vártam, hogy vége legyen a misének. Anya nem járt templomba, neki nem volt kötelező, de engem akkor is elküldött, amikor hőemelkedésem volt. Az atyának látnia kell, hogy jó hívő vagy, mondta, és rám erőltetett egy vastagabb kabátot, majd úgy tolt ki az ajtón, mint egy kellemetlen látogatót, akitől az ember szeretne megszabadulni.
Mindenkit, akit jobban ismertem és kedveltem az osztályban, megkérdeztem, hogy János atya náluk is a tiszteletét teszi, vagy csak hozzánk látogat el olya szorgalmasan, de a többiek a fejüket rázták, és nem törődtek csodálkozó tekintetemmel. Vajon akkor hozzánk miért jár? Miért nem eszik otthon, mint más napokon? Utáltam azokat a vasárnapokat, mert anya máshogy viselkedett velem. Odarendelte néha a nagymamát is, aki csak azért nem evett imára kulcsolt kézzel, mert úgy nem lehetett megfogni a kést és a villát. János atya sokkal kedvesebb volt nálunk, mint a hittanóra alatt, amikor el-eljárt a keze, pláne, ha a fiúk butaságokat válaszoltak a kérdéseire. Engem csak akkor szólított, ha jelentkeztem. A lányokat amúgyis kímélte, a fiúkat pedig szemrebbenés nélkül vágta nyakon, ha olyanja volt. Nem voltak ezek jelentős pofonok, de én azokból a kicsikből se akartam részesülni.
Anya azokon a napokon jobb ruhában főzött otthon, mint máskor. Tiszta kötényt vett fel, és a haját szoros kontyba tekerte, mondván, ne hulljon egy hajszál se a levesbe vagy a töltött paprikába. Észrevettem, hogy arcára is ken valamit, és lábán se a félig kettérepedt benti papucsot húzta, hanem egy puha, bolyhosat, ami nagy volt rá, de jól mutatott. János atya minden egyes alkalommal hozott neki virágot. Még télen is. Nekem pár szem cukrot vagy csokit, ahogy jó vendéghez illik. Illedelmesen megköszöntem, és becsúsztattam a fiókba azzal a nem titkolt szándékkal, hogy majd elajándékozom valakinek, mert nem volt gusztusom megenni a szent kenetet feladó kéz érintette édességet. Úgy éreztem, mintha egyenesen a halottaktól jött volna hozzák. Az ő a homlokukat kenegette János atya valami barna löttyel, utána meg engem akart megsimogatni és lekenyerezni édességgel.
Úgy zajlott az ebéd, hogy mindenki leült a szokott helyére, csak a mama felejtette el olykor, hogy mellettem vagy anya mellett van-e a helye, ezért hol ide, hol oda ült. A beszélgetés lassú, unott mederben csordogált, mert nem igazán volt közös témája az ott ülőknek. Anya a tanításról mesélt, meg a neveletlen gyerekekről, itt hatásosan rám pillantott, a mama pletykált a szomszédairól, János atya meg kedélyes arccal hallgatta őket, majd átváltott a politikára meg az ország helyzetére. Utóbbihoz egyikük se tudott hozzáfűzni semmit, én meg pláne, ezért csak ültem unott arccal, és az járt az eszemben, hogy János atya rengeteget eszik, mégse hízik. Mindenből kétszer szedett, de soha nem köszönte meg anyának, hanem megpaskolta az arcát búcsúzóul, és hagyta, hogy én kezet csókoljak neki. Ezt a mama találta ki egészen kiskoromban, és amolyan hagyomány lett belőle.
Tíz lehettem, amikor először fellázadtam. Én aztán nem csókolgatom senki kezét, kiabáltam anyával. A nyomorult csokikat se ettem meg soha, nemhogy számmal érintsem azt a ki tudja, milyen kezet. A nagymamám anyára nézett, megcsóválta a fejét, és csak ennyit mondott: a te nevelésed. Anya nem válaszolt neki, de éreztem, hogy nagyon mérges. Nem rám, az anyjára, aki sose értette meg őt.
– Majd azt mondjuk neki, hogy nagylány vagy az ilyesmihez! – súgta később. Hálás voltam ezért a mondatáért.
Aznap János atya késve érkezett, mert elhúzódott egy temetés. Esze ágában se volt vasárnapra tenni, de az elhunyt rokonai könyörögtek neki, így kivételt tett. A könyörgést jelentős pénzösszeggel is támogatták, így nem mondhatott nemet, a parókia költségvetése sose volt túl bőséges. Már akkor nem akartam a közelébe menni, amikor megjött, mert hozta magával azt a szörnyű temetőszagot, amit én mindig éreztem rajta. Valószínűleg a tömjén lehetett, de engem nem érdekelt, miből jön, én éreztem és gyűlöltem. Ebéd közben már a levesnél felfordult a gyomrom. Kirohantam és hátul a csirkéknél kiadtam magamból mindent. A tyúkokat bizonyára zavarta a látvány, hisz alig várták, hogy eltűnjek és folytathassák a kapirgálást. Csendben óvakodtam vissza, kicsit szégyelltem is magam, mert nem szoktam ennyire érzékeny lenni, de lehet, hogy bujkált bennem valami, a mama se jött, mert ágynak esett. Amikor lenyomtam a kilincset és kinyílt az ajtó, anya és János atya szétrebbentek. Még láttam, ahogy a halálszagú anya derekán tartja a kezét. Egy pap. Egy katolikus pap, gondoltam dühösen. A hazug, ájtatos mindenedet, káromkodtam magamban.
– Jobban vagy? – nézett rám minden zavar nélkül az atya. – Mintha még aggódás is lett volna a hangjában.
– Jobban – feleltem, de csak azért, hogy ne faggasson tovább.
Csendben ettünk tovább, vagyis csak ők, mert nekem egy falat se ment le a torkomon. Búcsúzásnál csak egy dicsértesséket rebegtem és bementem a szobámba. Amikor anya utánam jött, és megérintette a homlokom, tudtam, hogy nem arra kíváncsi, van-e lázam, hanem hogy láttam-e valamit. Nem szóltam semmit, mert legszívesebben sikítottam volna, amiért az az ember anyámat ölelgeti.
– Azt hiszem, nincs lázad. Sőt, hideg a homlokod! – mondta sietve, és már állt is fel ágyam széléről. – János atya is…
– Gyűlölöm őt! – A mondat úgy bugyogott ki a számon, mint az elfojtott forrásvíz.
– Nem szabad gyűlölnöd! – mondta anyám sápadtan. – Ő egy pap, isten embere.
– És akkor? – kiáltottam. – Még a szaga is rossz.
– A szaga? – kérdezte döbbenten. – Miről beszélsz?
– Olyan, olyan, ki se mondom milyen…És hozzád ért.
– János atya jó ember. Nincs semmiféle szaga, te bemagyarázod ezt. Régebben kedvelted. Játszott is veled a szőnyegen.
– Akkor kicsi voltam.
– Ha megéhezel, van még egy kis leves! – mondta és elindult az ajtó felé.
– Anya! – szóltam utána. – Nekünk hogyhogy nincs egyetlen képünk se apáról?
Anya ajka megrándult. Szólásra nyitotta a száját, majd becsukta. Aztán újra.
– Már mondtam, hogy egyszer csőtörés volt nálunk, amikor még totyogós voltál. Akkor elázott minden. Kidobtunk jó pár könyvet is. Sajnos nem maradt fénykép. De nagyon hasonlítasz rá, ebben biztos lehetsz.
– Kár! – feleltem. – Egy szót se hittem el az egészből, mert már mondta ezt, és a mama nem tudott semmiféle csőtörésről. Anya azonban kitartott a hazugsága mellett, amelyre jól emlékezett. Apáról egyetlen emlék se maradt…Tízéves voltam, nem ostoba.
Kép forrása: Pinterest
