A sorozat előző részét itt olvashatod
Barnabás a kelleténél kissé tovább legeltette a szemeit a térdig érő szoknyámon és a halványkék harisnyába bújtatott combjaimon. Nem mintha az a fajta férfi lett volna, akinek „csak az” kell. Egyszerűen nehezen tudott parancsolni az érzelmeinek. Ahogy én is.
Az arcom persze valahol a pipacspiros a lángvörös árnyalatai közt pompázott. Két egyszerű, árulkodó jel szokta elárulni a zavaromat: azonnal elpirulok és látványosan kerülöm az illető tekintetét. Ez a férfi teljesen, végérvényesen megbabonázott. Inkább azonnal hazarohantam volna, hogy addig áztassam magam a jéghideg zuhany alatt, amíg nagyjából ki nem józanodok. Aztán valahonnan, akár a föld alól is, de kerítenék némi tartást és önbizalmat, hogy ne csináljak magamból teljesen idiótát.
Elkergettem a buta ábrándot. Most vagyok itt, most kell értelmesen, határozottan viselkednem. Nyeltem egy nagyot. Lesz, ami lesz.
– Jobb hátul vannak a mosdók és a takarítószertár. – kezdtem bele higgadtan – Ez az ajtó itt velünk szemben az igazgató irodája. Na, innen csak sírva jönnek ki még a hónap dolgozói is.
Barnabás a világ összes szeretetével rám mosolygott. Zavartan kaptam el a tekintetem. Ennyit arról, hogy magabiztos, felnőtt nő módjára viselkedjek. Inkább az ablakon túli kis virágoskertünkre mutattam.
– Az pedig ott a kijelölt dohányzó.
– Ó, én nem dohányzom. Te igen?
– Aaaaz… aattól függ. Általában nem, de ha egy-két ügyfél felhúz…hát, valahol le kell vezetni a feszültséget.
– Akkor lehet, hogy néhanapján nekem is szükségem lesz rá – mondta sokat sejtetően.
Nem akartam elhinni. Nehogy már miattam szokjon rá a dohányzásra! Ez teljesen abszurd!
A folyosó végén vettünk egy éles kanyart, egyenesen a konyhába.
– Abban a szekrényben van tea, ez pedig egy közepesen gyenge kávéfőző. Bár ha reggeli műszakban dolgozol, isteni nedűnek érzed az ízét. Mikró, ha hoznál magaddal valamit és hűtő, amiben tárolhatod. De a legtöbben csak leugranak a sarki kifőzdébe.
– Te is? -kérdezte Barnabás játékosan.
De komolyan: miért kérdez ilyeneket? Megráztam a fejem.
– Én ahhoz túl jó szakács vagyok. Odalent feleolyan finom lasagne-t sem készítenek, mint én.
– Hozhatnál nekem is! Barnabás szemei szinte csillogtak. Cserébe elviszlek kávézni, ha tényleg olyan pocsék itt a kávé, mint ahogy mondtad.
Azt hiszem, tényleg kihagyott egyet a szívverésem. Hogy micsoda?! Mielőtt még gondolkodni tudtam volna, rávágtam azt, amire amúgy is vágytam:
– Rendben! Egy utcával arrébb van egy nagyon hangulatos kávézó.
– Egyszerre végzünk, igaz? – kérdezte. Bizonytalanul bólintottam.
Szóval randira hívott egy húsz évvel fiatalabb srác, és én igent mondtam. Azt hiszem, ma sem a munkára fogok koncentrálni.
Folytatása következik
