Veszélyes korkülönbség – 6. rész

A sorozat előző részeit itt olvashatod

Szokatlanul napsütéses időben telt a munka. Bennem persze vihar tombolt, de a kérdések helyét szép lassan átvette a munka biztonságot nyújtó monotonitása.

Ami azt illeti, talán jobb is így. A legjobb, legszebb, legromantikusabb résznél vágták el a történetet. Más szavakkal: a csúcson kell abbahagyni. Nem mintha nem adtam volna oda a fél karomat akárcsak egy röpke ötperces találkáért, de a józan eszem sem vesztettem el egy nap alatt. Hallottam már ismerősöktől rémtörténeteket, ami a fiatal fiú – idősebb nő összeállításon alapult. Ezek a férfiak extrém kalandra, új anyára vagy bármire is vágynak, sosem akarnak semmi komolyat a nőtől. És a végén a férfi könnyű léptekkel, a nő pedig törött szívvel távozik a “kapcsolatból”.

 
 

– Káromkodtál vonalban egy ügyfélnek. Minden oké?

A szomszéd munkatársam, Béla hangja egy csapásra visszatérített a valóságba. Szomorúan vállat vontam.

– Csak az élet. – feleltem egykedvűen.

Megráztam magam. Nem is olyan rossz nekem. Van egy csodálatos lányom az előző házasságomból. Stabil munkahelyen dolgozom, ahol szeretnek és megbecsülnek. A saját lakásomba térek haza, amit ráadásul hitel sem terhel. Panasznak nincs itt semmi keresnivalója.

Egyébként is egy idióta vagyok, hogy minden hülyeségbe egyből beleélem magam. Egy átlagos pénteki nap miatt kár volt így kicsípnem magam. Mégis kit akarok áltatni? A kedvem pocsék, egy párkapcsolatra pedig semmi esélyem nincs. Egy ilyen férfival pláne nem. Előbb lesz ötösöm a lottón…

A villamos ablakának dőlve néztem, hogy eleredt az eső semmi perc alatt. Szememmel végigkövetettem az üvegen legördülő cseppeket. Egy csapat idegesítő tinédzser szállt fel a következő megállóban, természetesen üvöltő hangszórókkal, amikből zenének nem nevezhető zaj áradt. Nem tudtak érdekelni. Én valahol a tegnap estében ragadtam.

– Andor utca. – mondta a világ legfásultabb hangján a villamosvezető. Legszívesebben továbbutaztam volna a végtelenségig, legfeljebb a Felejtés utcánál vagy a Lesz ez még így se! körúton  szálltam volna le szívesebben. Levonszoltam magam valahogy a törpeméretűre tervezett lépcsőkön. Félve néztem a társasházunk kapujára- nem akartam magam beleélni a tegnapi csókba.

Barnabás ott állt, hátát a falnak támasztva, a telefonját nyomkodva.

Másik kezében azt a kimondhatatlan nevű hangszert fogta. Egyszerre öntött el a forróság és rázott ki a hideg.

Egyik részem elfutott volna előle. Talán csak illedelmesen el akar köszönni. Szép volt, jó volt, de most fejezzük be, mert ennek nincs jövője. De akkor miért van nála a hangszer? Istenem, csak nem gondolhatom komolyan, hogy szerenádot fog adni nekem?! Nem, ő most búcsúzni jött. Én pedig erős nő módjára állni fogom a sarat.

– Szia. -léptem oda hozzá.

Riadtan felpillantott a telefonból, majd zavarában édesen elmosolyodott. Egy puszit nyomott a számra. Éreztem, hogy megszédülök.

– Szia! Akkor jól számoltam ki, mikorra érsz nagyjából haza! Van egy kis mesélni valóm! Elsétálunk addig?

Bólintottam. Alig bírtam leplezni a boldogságomat, az arcomra hatalmas vigyor ült ki. Nem ismertem magamra. Éreztem, hogy most végre valami jó fog történni.

Folytatása következik csütörtök este nyolckor.

 

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here