Veszélyes korkülönbség – 8. rész

A sorozat előző részeit itt olvashatod

Épp a boci-boci tarkát próbáltam elpengetni a gitárszerű hangszeren, mikor a semmiből egyszer csak ránk szakadt az ég. Pillanatok alatt átáztunk. Barnabás mosolyogva, behunyt szemekkel hátrahajtotta a fejét.

– Esetleg nem megyünk vissza a kocsiba? – próbálkoztam – vagy legalább húzódjunk be valahova.
– Már késő – kiáltotta Barnabás. A zuhogó eső szinte elnyomta a hangját. – Legalább az egyikünk biztosan meg fog fázni, és akkor a másiknak kell ápolnia!

 
 

Ez nem is lenne olyan szörnyű – gondoltam magamban. Két perccel később azonban mindketten meguntuk a túlzottan romantikus jelenetet, és inkább visszaültünk az autóba. Barnabás elfordította a slusszkulcsot, és feltekerte a fűtést a maximumra. Úton hazafele elfogott a félelem. Vaksötétben mentünk, és az omló vízzuhatagtól két méterig is alig láttunk el. Barnabás azonban az aggodalom legkisebb jelét sem mutatta. Biztos kezekkel fogta  a kormányt. Megnyugtató volt a látványa.

Ahogy érintettük a Budapest táblát, az esőt mintha elvágták volna. Talán csak a szerelem tette, de a város most a szebbik arcát mutatta. Az ódon bérházak falai közt néhány ablakban még égett a villany és zajlott az élet. Az egyik piros lámpánál a szemem megakadt egy összebújó, együtt tévéző idős páron. A szívem megtelt szeretettel. Mégsem olyan szörnyű hely ez a világ.

– Hazaviszel? – érdeklődtem így hajnali egy óra fele.
– Dehogy viszlek haza!vágta rá Barnabás.Még!

Öreg vagyok én már ehhez – gondoltam magamban. Tíz év alatt összesen nem mozdultam ki ennyiszer a komfortzónámból, mint az utóbbi két napban. Mi jöhet még?! Nekem is megvannak a határaim!
Elnyomtam magamban a hisztis nőt, és teret engedtem a kíváncsiságnak és az élvezeteknek. Ki tudja, lesz-e még valaha részem efféle boldogságban?

Végül a Hősök terénél parkoltunk le. Ahogy kiszálltam az autóból, egyből megborzongtam a hirtelen jött hidegtől. A testem félig még át volt ázva. Tényleg borítékolható volt egy kiadós megfázás. Nem mintha nem érte volna meg az áldozatot. Ráadásul ahogy körbepillantott az üres, kivilágított téren, csak arra tudtam gondolni, hogy ennek a férfinak aztán van ízlése.

Kézen fogott, és a tér közepére vezetett. Megperdített. Csak nem táncolni akar velem?!

– Zene az nincs, de attól még felkérhetem a hölgyet egy táncra?

Nevetve igent mondtam, pedig nálam botlábúbb ember még nem született erre a földre. Őszintén szólva a mai napig nem tudom, miféle társastáncot jártunk. Kettőt hátra, egyet előre, oldalra, majd megint hátra. Hamarabb belejöttem, mint gondoltam. Barnabás keze a derekamon egyszerre volt ijesztő, izgató és megnyugtató. Általában egy hét alatt nem rohant le annyi érzés, mint annak az estének bármelyik percében. Hagytam, hogy végigsöpörjön rajtam. Az arcomról erőszakkal sem lehetett volna letörölni a vigyort. Ennek ellenére váratlanul, engem is meglepve bukott ki belőlem hangosan a kérdés:

– Miért én?

Barnabás szemeiből a csillogás eltűnt, szégyenlősen lehajtott a fejét. Talán valami rosszat kérdeztem? Most fogja bevallani, hogy anyakomplexusos? Mindent elrontottam?! Láttam, hogy néhány, óráknak tűnő másodpercig tétovázik.

– Fél éve egy életmentő műtéten estem át. Ha nem gond, ne menjünk most bele… de… talán jobb is, hogy megkérdezted. Tényleg csak annyi… annyi a lényeg, hogy azóta a legkevésbé sem érdekel, ki mit gondol. Hogy mit “kéne” tennem. Próbálom a lehető legtöbbet kihozni a szürke hétköznapokból…. ennyi…

Teljesen ledermedtem. Erre nem számítottam. Bárcsak tehetnék valamit érte! Bár… talán azzal teszem a legtöbbet, hogy megszínesítem a hétköznapjait. Még nem tudom, hogyan, de ezt fogom tenni.

– Ezek szerint fel kell készülnöm egy nem túl átlagos, őrült jövő hétre, igaz? – kérdeztem, ezzel is kicsit oldva a feszültséget. Válasz helyett mosolyra húzódott a szája, majd újból megperdített.

Folytatás következik

 

 

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here