Utazási irodával útre kelni nem trendi. Ma csak az X és a boomer generáció teszi. Elvétve akadnak kivételek. Pedig millió előnye és hátránya van. Pl. nem kell a szervezéssel és a belépőjegyekkel bajlódni, és a nagy tudású idegenvezetők lenyűgözőek.
Az idősek azonban lassúbbak és folyton jajgatnak. Ez nem bántás, hanem sajnálatos tény. Nem tudom, hogy más országok lakói szeretnek-e a betegségeikről mesélni, de nálunk ez nagyon megy. Nem beszélve arról, hogy egy hosszú buszos úton mennyire nehéz alkalmazkodni. Akaratlanul is belebotlunk olyanokba, akik megállás nélkül a saját életüket mesélik, és itt nem valami izgalmas kalandokról van szó, hanem arról, hogy hány cukorral isszák a kávét, és hogyan teszik el a kovászos uborkát.
Ne értsen félre senki, nem érzem magam felsőbbrendűnek, de fáradságos munka elfogadni, hogy az idősebb generáció nem tud és nem akar változni. Ki kell mondani, ha tetszik, ha nem, hogy cseppet sem tisztelettudóbbak, mint a mostaniak. Én még ennyi tolakodós, beszólogatós és követelőző embert nem láttam, mint a legutóbbi utamon. Egyszerűen arra kellett ügyelnem napi szinten tízszer, hogy ne lökjenek le a buszról leszálláskor. Az mindegy, hogy a mosdó előtti sorban ki kerülne sorra, az idős hölgyek, ha nyílik az ajtó, felgyorsulnak. Természetesen tisztelet a kivételnek.
Franciaországban a nyilvános mosdók ingyenesek, van toalettpapír mindenhol és tiszták is többnyire. De ha épp nincs, akkor a kedves utas megjegyzi, hogy legyen. Elfelejti, hogy pár napja még saját hazájában járt, és ott nem mondhatta el mindezt. Az is nagyon kedves gesztus, hogy az éttermekben hideg víz várja a vendégeket, és nem kell érte fizetni. Nem kényszerítik a betérőt arra, hogy okvetlenül megigyon egy sört vagy egy üdítőt.
Ha az ember egy ilyen társasutazásra adja a fejét, azonnal megtapasztalja élőben az Éhezők viadalát. Érdemes lenne arról is kutatásokat folytatni, hogy a magyar ember miért fél zsigerileg attól, ha korog a gyomra. Az inkább a has fakadjon, mint a tányéron maradjon-mondás helytállósága gyorsan bebizonyosodik. Nehéz megérteni, hogy a kifizettük, nekünk az jár-kijelentés miért nem megy már ki a köztudatból.
Amellett azt sem könnyű megemészteni, hogy külföldön mindenki királlyá változik, és úgy gondolja, hogy a szolganép (jegyszedő, pincér, járókelő) érte van. Pattog, rendezkedik és szemrebbenés nélkül besétál egy szálloda konyhájába, ha nem talál evőeszközt. Hadd ne mondjam még, hogy magyarul beszél akárhol is van, mert a köszönömöt se akarja megtanulni a másik ország nyelvén, ha épp kierőlteti a száján. És nem fogja fel, miért nem értik a mi csodás nyelvünket. Pedig tagoltan mondta!
Egy ilyen utazásról tudni kell, hogy általában jólszervezett, millió programot és látnivalót sűrítenek bele, egyszóval gyaloglós. Felfoghatatlan, hogy sokan, akik járni is alig tudnak, bevállalják.
Érthető, hogy nem akarnak otthon ülni, de ódon utcákon, csúszós lépcsőkön bóklászni csoportosan nem könnyű akkor sem, ha valakinek nincs csípőprotézise, hiszen még a tömeg is nehezíti a dolgot a meleg mellett. Nem is ezzel lenne baj, hanem azzal, hogy pontosan ezek az utasok lázadnak leginkább.
Ma az utazási irodák vendégkörét szinte csakis a B oldalt megérők alkotják. Természetesen azért, mert még érdeklődőek, van pénzük és idejük, ami dicséretes lenne, ha hazánk fiai ne lennének folyamatosan becsmérlőek, ingerültek. Ha valaki fel akarná mérni egy társadalmi réteg mentális állapotát, akkor csak egy-két ilyen útra kellene elmennie, és tapasztalataiból könyvet írhatna.
Hangsúlyoznom kell azonban, hogy nem mindenki ilyen. Talán a cikk írója választott rosszul, meglehet, hogy túl sok ilyen embert fújt össze a szél, egy biztos, kilenc nap alatt abban is el lehet fáradni, hogy olyanok társaságában van, akiknek soha semmi nem jó.
Tudom, mindenki megöregszik, és nem lesz fürgébb az idő előrehaladtával, csak ez a fránya hozzáállás ne lenne ennyire kirívó. És nincs olyan út, amikor ne mondaná ki valaki, hogy már megint saláta van, nem vagyok én nyúl, vagy a klasszikust: azt hittem, lesz leves. Mindegy, hogy negyven fok van, a meleg leves, az meleg leves.
Szóval egy utazás kaland így is, úgy is, de csak az vállalkozzon rá, akinek végtelen türelme van, aki nem bánja, ha hátizsákokkal sodorják félre, és persze ezt észre se veszik, és aki elviseli a folytonos ki-be pakolást, mert a busz gurul, a táj meg nem jön közelebb.
A döntésért pedig önmagunkat érdemes hibáztatni, ahogy teszem én is.
