Hamar megtanultam, hogy senkiben sem bízhatok. Hogy másba nem szorult annyi jóság, mint belém. Megkeményedtem, cipeltem az élet mázsás terheit, rezzenéstelen arccal tűrtem minden megpróbáltatást. Aztán jöttél te, és megláttál engem a pókerarc és a szigorú tekintet mögött.
És én nem értettem, hogy történhetett mindez, hiszen az álcám tökéletes volt. Belül egy egész világot alakítottam ki magamnak, az ajtókat bezártam, a negyven éves falakat felhúztam. A szívemet hideg vaspántokkal szorítottam le, nehogy egyszer kiáradjon a vadvilágba: az végzetes lenne! A magány csendes, meghitt háza volt ez egy végtelen erdő mélyén, nekem pedig eszem ágában sem volt innen kimerészkedni. Bármennyire is szétmart belül a tehetetlen magány.
Csak egy jó könyvet szerettem volna elolvasni a tóparton, ami így dél közeledtével egyre inkább megtelt turistákkal. Egy csapat pocakos, szőrös vállú férfi kendőzetlen csodálattal meredt néhány vékony, huszonéves lány után. Többgyerekes családanyák próbálták jól érezni magukat sikertelenül. Az egyik kislány idegesítő ütemben skandálta, hogy: jégkását, jégkását! Behúzódtam egy tölgyfa óvó árnyékába – a Nap már javában ontotta magából a D-vitamint és a káros UV-sugarakat. Tekintetem megakadt a büfésor melletti főtt kukoricás bódéján – a hasam egy üres morgással tudatta velem, hogy eljött a nassolás ideje.
Épp a pénztárcámat kerestem a táska mélyén, amikor először meghallottam a hangod.
– Ne haragudj, de láttam, hogy amíg sorban álltál a hamburgeresnél, egy férfi nagyon nézte a cuccaidat.
Felnéztem rád a szalmakalap árnyéka alól. Elbűvölt a gyönyörű arcéled.
Most is magam előtt látom a dús, sötétbarna hajad, az orromban érzem a víz finom illatát, ami áradt a félmeztelen felsőtestedből.
Önkéntelenül is kezet nyújtottam és bemutatkoztam. Aztán beszélgettünk. Sokat. Csak úgy áradtak belőlem a szavak, pedig más esetben csomót kötök a nyelvemre. Szokásom szorongani, befeszülni, felvenni egy pózt. De veled minden olyan… könnyűnek és légiesnek tetszett.
Az, hogy egy férfi nagyon nézte volna a holmijaimat, természetesen csak egy mese volt, hogy megszólíthass. Azóta is állandóan felhozod: „de hát nem mondhattam azt, hogy „Szia bébi, bekenhetem a hátad naptejjel?” – és én mindig igazat adok neked. Tényleg már egy órája figyeltél, mielőtt odajöttél hozzám? Azt mondtad, meghatott, mikor a sorban előttem álló idős urat meghívtam egy adag hagymakarikára, mert a feleségénél felejtette a pénztárcáját a strand másik végén. Aztán láttad, ahogy megsimogattam egy izgága kis blökit. Láttad a mosolyomat, de nem csak nézni akartál. Érinteni akartál.
Mert néhány apró gesztusból megsejtetted, hogy te értem vagy, én pedig érted. Hogy nekünk az a dolgunk, hogy egymást emeljük fel. Hogy soha többet nem kell egy percet sem eltöltenünk a magányos erődünkben.
Úgyhogy hálás vagyok neked, hogy aznap oda mertél hozzám jönni. Megmentettél. Megmentettelek.
fotó: Pinterest
