Ennek a történetnek a szereplőit régóta ismerem és szeretem. Az ő kapcsolatuk számomra az etalon. Már vagy húsz éve vannak együtt, de elképzelhetetlennek tartom, hogy ők ne legyenek egy pár.
Még a gimnáziumban ismerkedtek meg, Áron harmadikos volt, Evelin meg elsős. Ha van két ember, aki különbözik egymástól, akkor azok ők. Áron mindig a társaság közepe, nagyszájú, nagyot mondó, még nagyobb mesélő, de jó értelemben. Akkor is sokan kedvelték, mert jó srác volt. Rá mindig lehet számítani. Most is. Evelin pedig szuper intelligens, bájos és kedves, de nem szeret szerepelni. Mindig jó velük együtt lenni, mert árad belőlük a harmónia.
Mindketten vidékről jártak Pestre tanulni, és vonattal mentek haza hétvégeken hol az egyikük, hol a másikuk szüleihez. Nekem az ő történetük egy szelete mai napig is maga a szerelem, bár egyszerű és prózai, meg akkor hangosan röhögtünk rajtuk, de az idő őket igazolta, már ha a húsz év ezt jelenti.
Nem akarok fellengzős lenni, de manapság ez az idő felér egy örökkévalósággal, mert mindenki cserélgeti a párját és alig maradt a régi ismerőseim közt olyan, aki azzal él, akit elvett egykoron.
Egyik hétvégén, amikor a lány szüleinél voltak, Evelin hirtelen felindulásból vásárolt egy csokoládébarna lakkcipőt a piacon, amit álmai cipőjének gondolt. Fel is vette azonnal, és ha már arra járt, a másikat beadta a cipészhez, mondván, egy hét múlva érte jönne.
Az új cipő, a csodálatos, ami illett bézs szoknyájához azonban nem úgy viselkedett, ahogy Evelin szerette volna, hanem pontosan akképpen, ahogy az új, nehezen táguló lakkcipők szoktak. Egyszóval elkezdte törni a lábát, majd egyre jobban szorította. Lassan a csillagokat látta benne, az új topánka nem bizonyult szerencsés választásnak. Evelin jajgatott, már alig tudott járni, mert mindkét sarkán vízhólyag nőtt. Amikor felszálltak a vonatra, hogy visszautazzanak Pestre, kis híján sírva fakadt.
Persze nem volt nálunk ragtapasz, meg semmi egyéb, ezért remélve, hogy leszállás után enyhülni fog a helyzet, bedöcögtek a Nyugatiba. A cipő, ami véres bosszút állt viselőjén, akkorra már gyilkos eszközzé vált. Leszállás után Evelin jajgatni kezdett, pedig a kollégium nem a szomszédban volt. Még fel kellett szállni a villamosra és a buszra is.
Nem tudtak mit tenni, pénzük taxira nem volt, egyetlen megoldás maradt. Áron levette negyvenötös tornacipőjét, ami egy nagy fekete csónakhoz hasonlított, Evelin meg belebújt a 36-os lábával. Így, aki látta őket, az egy magas, göndör hajú srácot láthatott vállára hajított hátizsákkal mezítlábasan, és egy aprócska lányt, aki miniben és egy hatalmas cipőben totyog mellette és olyan szerelemmel karol belé, amilyet a filmeken is ritkán látni.
Így utaztak a 4-6-oson fényes nappal, nyár kellős közepén. Amikor megkérdeztem tőlük, hogy Áron nem félt-e attól, hogy belelép valamibe, vagy összeszed valamit a kutyapiszokkal tarkított utcán, csak megvonták a vállukat. Áron közölte, hogy eszébe sem jutott ezzel foglalkozni, csak az járt a fejében, hogy Evelinnel minél hamarabb a kollégiumban legyenek, ahol a lány beragaszthatja sebes lábát.
Hát mi ez, ha nem szerelem, gondoltuk ezt jó néhányan akkor és igazunk is lett! Azóta két gyerekük született, és amikor megkérdeztem tőlük, megvan-e még a cipő, Evelin szemérmesen elmosolyodott, és annyit mondott, noná, örök emlék marad a számukra. Mellesleg megjegyezte, hogy soha többé nem vette fel.
Ma már biztosan felkerült volna a netre a sztori, de akkor megmaradt kettejüknek és nekünk, néhányunknak, akiknek elmesélték. És ebben épp az a legszebb, hogy nem láthatta senki az egészet, csak ők maguk, meg az a pár száz pesti ember, aki mosolyogva megbámulta a szerelmeseket.
fotó: Pinterest
