Már tudom, hogy sose lett volna szabad megegyeznünk a jelben. Nem szabadott volna előrevetíteni a jövőt, de huszonévesen ki hiszi el, hogy vége lehet az életének? Mi sem gondoltunk mást, mert annyira csak a jelen volt, amennyire igyekeztünk eltagadni a múltat és nem foglalkozni a jövővel. Én nem akartam már senkit szeretni, mintha kimerült volna a szeretettartályom, ugyanis ott már csak te lehettél. Tudtam, te sem vagy máshogyan ezzel.
És azon a hűvös őszi estén, amikor valami ostoba filmet néztünk a neten, akkor támadt az az ötletünk, hogy mi kijátsszuk a halált. Pontosabban nem a jó öreg Kaszással akartunk kekeckedni, inkább arra voltunk kíváncsiak, tényleg van odaát valami? Létezhet egy másik élet, egy másik dimenzió, amelyben tovább vagy máshogy élhetünk? Sokáig rágódtunk a témán, te az ujjad köré tekerted a hajtincsem, és azt mondtad, egyezzünk meg abban, hogy aki előbb megy el, visszajön jelezni. Persze nevettünk ezen, mert sok hasonló film készült a témában, és mindegyiken sírni lehetett meg hitetlenkedni. Rád is szóltam, hogy semmi kedvem az egészhez, de te nem hagytál békén. Azt mondogattad, ez csak játék, és tényleg jó lenne tudni, van-e valami megmagyarázhatatlan az élet után, van-e valami, ami miatt nem kell félnünk attól, hogy elveszíthetjük egymást. Nem szívesen mentem bele, mert túlságosan valóságszaga lett a halálnak, nem tűnt játéknak. Miféle ostobaság ez, morogtam, de nem akartalak elszomorítani, így hagytam, hogy három rövid, szünet és még egy kopogás legyen a mi túlvilági jelünk.
Nem emlegettük többé azt az estét, hiszen minden ment a maga útján, nem volt rá szükség, hogy a halállal szórakozzunk. Másfél évvel később azonban a Kaszás úgy döntött, egyikünknek mennie kell. És te lettél az. Én másik felem, a fiú, akinek szülni akartam, akiről azt hittem, a gyerekeim apja lesz. Olyan vicces és okos voltál, amilyennel én addig sose találkoztam, és a mérhetetlen optimizmusod volt, ami örökösen elvarázsolt.
A baleset napján, épp hazafelé siettem, amikor felhívott anyukád. Hangja valahonnan távolról szólt, nem is értettem először, mit akar. Nem kedvelt engem, nem tartott elég jónak hozzád, de rá se bagóztunk. Elmondta, hogy lesodródtál az útról és egy fának ütköztél. Érthetetlen volt számomra, hiszen mindig megfontoltan vezettél. Akkor az esőben, azon kora őszi estén nem figyeltél az életre.
Tudom, hogy fura, de nekem más nem jutott eszembe hirtelen, csak az, hogy nem mentél el igazán, nem hagyhattál itt szó nélkül, ezért hazasiettem és vártam, hogy jelentkezz. Órákon át ültem összekuporodva a kényelmetlen fotelben és hallgatóztam. Nem volt semmiféle kopogás az éjszakában. Ebből tudtam, hogy odaát nincs semmi, csak a nagy üresség, ahogy bennem is. Elsírt könnyeim után nem voltam képes semmire sem koncentrálni, ezért főzni kezdtem. Mindent felhasználtam, ami a hűtőben volt. Az asztal roskadásig telt sültekkel, köretekkel, és nem volt senki, aki megette volna. Amikor a kimerülten leroskadtam a konyhai székre, történt valami.
Egy pillanatra megláttam, hogy a serpenyő nyele megmozdul. Épp csak megemeli az edényt, aztán puhán visszaejti. Tudtam, hogy mindez lehetetlen. Fáradt voltam és kétségbeesett, mert te már nem voltál sehol, pedig megígértük, hogy soha nem leszünk meg egymás nélkül. Ha volt ember, aki mindig betartotta a szavát, akkor az te voltál. Soha nem ígértél feleslegesen, ezért könnyű volt veled az élet. Milyen fura ezt mondani, hiszen három közös évünk volt együtt!
A serpenyős jelenet után megint eszembe jutott a jelünk. De nem stimmelt valami. Nem ezt beszéltük meg. Nem tévedek, ebben bizonyos voltam, habár csak egyszer került szóba. Három rövid, szünet és még egy.
Amikor már-már feladtam a várakozást, meghallottam a kopogást. Mint az őrült, úgy rántottam fel az ajtót, de a küszöbön nem állt senki. Elnevettem magam, hogy is állhatott volna, hiszen te már nem e világon vagy. Finoman becsuktam, és leültem a kanapéra, hogy kivárjam a pillanatot, amikor nem tévedek. Jött is. Hallottam a koppanásokat és kétségem sem volt, hogy te vagy az. Igen, van odaát! Van valami más, amit nem ismerünk. Szerettem volna visszajelezni, hogy tudom, hallom, hogy itt vagy, de csak a könnyek hullottak a szememből.
Az öröm könnyei. Hihetetlen megnyugvást adott a tudat, hogy nem feledkeztél meg rólam és tudod, hogy várok rád. Vagy te vársz rám, már nem is tudom. Ettől a pillanattól kezdve gyakran hallottalak. És elkezdtem nevetni. Sokan nem értették, hiszen mindenki arra számított, hogy magamba zuhanok. Nem tettem. Hiányozol és hiányozni is fogsz mindig, de megértettem, hogy van valami csodálatos a halál után. Nem kellett elraknom közös képeinket, mert nem fájt látnom magunkat. Anyád azt hitte rólam, érzéketlen vagyok, én meg nem mondtam neki, hogy olykor egyik kép elmozdul a falon vagy a fiók halkan bezáródik, pedig félig nyitva állt. A megnyugvás szép lassan átvette a bánat helyét a szívemben. Elmúlt vagy fél év, amikor egy nap a parkon át haladva, megpillantottam a szomszédom. Alig hat hónapja költöztek mellénk, de soha nem beszéltünk egy szót sem. Épp csak köszöntünk, de most megláttam a fiukat, aki egy éves múlhatott és pontosan úgy nézett ki, mint te kiskorodban. Elképesztő érzés volt látni, hogy van belőled egy fiatal változat.
Az anyuka megismert, bólintott és váratlanul hozzám lépett. Annyit kérdezett, hogy nem zavar-e a kisfia a folytonos kopácsolásával. A nagy duplo kockákat előszeretettel csapkodja a falhoz és a parkettához, ők meg restellik a zajt, de hiába szólnak rá. Rámeredtem és nem is tudtam hirtelen megszólalni. A nő elpirult, talán azt hitte, zavaromban nem akarok semmi csúnyát mondani. Bennem azonban nem volt zavar, csak átfutott az agyamon, hogy rosszul értelmeztem a jeleket.
Te elmentél, és nem kopogtál vissza egyszer sem, mert a halál után nincs semmi, és aki eltávozott, az nem ad semmiféle jelet, mert már nincs. Hebegtem valamit, és megpróbáltam feltörni készülő könnyeimet visszatartani. Milyen ostoba is egy reménykedő szív, mondtam magamnak haragosan. A düh könnyeinek lavinájával rohantam fel az emeletre és úgy vágtam be az ajtót, hogy azt hittem, kiesik a tokjából. Leborultam az ágyra és elsirattam az összes fájdalmam, ami utánad maradt. Minden, minden úgy zuhant ki belőlem, mintha áttört volna egy gátat. Gyűlöltem hiszékenységemet, és nem gondoltam arra, mennyivel jobb volt így, mintha beleroppantam volna a fájdalomba.
Pár percen belül azonban felhangzott a kopogás: három rövid, szünet és még egy. Még nem érhettek haza… Még nem lehet a fiúcska.
Te lehetsz csak. Mégis.
fotó: Pinterest
