A Kékszemű 11. rész – A szerződés

– Ugyan mi változtatná meg az én életem? – kérdem önmagam számára is ismeretlen bátorsággal a hangomban. – Kicsoda maga, aki nem tud rólam semmit, de ilyesmit állít?

Az sorozat többi részét itt olvashatod

Tudom, hogy az élete a kezemben van. És kislány, nekem aztán kár megjátszania magát. Ha én valamit el akarok érni, akkor azt el is fogom.

Nem szólok semmit, mert az egész beszélgetésből nem értek egy árva kukkot sem. Csak azt látom, hogy ez a férfi a hatalmát fitogtatja, de értelmét nem tudom felfogni.

 
 

– Mesélek magamról, jó? – kérdi, de a kérdés költői, nem vár választ, és én amúgy sem mondhatok nemet, hiszen egy eldugott erdei házban vagyok fogoly, és bármekkora is lenne a szám, mindenképp fogoly maradnék. Bátorság ide, vagy oda, csak bámulok magam elé, és várok. Ki kell derülnie, hogyan kerültem ebbe a helyzetbe. Lábam remegése csitulni látszik.

– Tudja, én régóta ismerem magát, pontosabban a családját. Mondd magának valamit az a név, hogy Tom Waters? Nem hinném. És úgy, hogy Vasadi Tamás?

Megrázom a fejem. Tényleg soha nem hallottam ezt a nevet. Vagy mégis? Nem ez a név volt annak a levélnek a végén, amit nekem írtak nemrég? Nem vagyok benne biztos, de váratlanul belém vág a felismerés… Igen, Tom Waters volt az.

– Látom, eszébe jutott, hogy honnan ismeri ezt a nevet… Nos, én nem az vagyok, csak a nevelt fia. Sose szeretett engem az a fickó, és minden egyes nap éreztette  velem, hogy csak egy idegen vagyok. Ezért most, hogy meghalt, kiderült, hogy nem hagyott rám semmit.
– Meghalt? Azt sem tudom, ki lehet az a férfi, mi közöm van nekem hozzá?
– Igen, nem rég bedobta a törölközőt.  – Hangosan röhög, mintha bárki halála vicc tárgyát képezhetné. –  Még megpróbálta megtalálni az ön nagyanyját, akinek régen udvarolt. Vagy valami hasonló. Úgy döntött, ráhagy mindent, és nem rám, akit kilencéves kora óta nevelt. Rá, akit nem látott vagy ötven éve, pontosabban magára, mert mint tudjuk, maga fog örökölni a vénlány után.
– Én? Maga komolyan beszél? Nekem semmi közöm az egészhez!

Megmérgesedik, mintha nem venném elég komolyan a dolgot. Hatalmasat csap az asztalra, amitől zeng a ház, összerezzenek.

– Az a baj, hogy van! Nem lehet az enyém a vagyon, ha nem rám íratja. És az a szánalmas emberi roncs, életének utolsó éveiben elkezdett nosztalgiázni, és eszébe jutott, hogy valaha szerelmes volt. Mivel a felesége régen meghalt, pláne nem köt össze bennünket semmi. Úgy döntött, a maga nagyanyjáé legyen minden, hogy ne nyomorogjon élete utolsó éveiben.

– A nagymamám nem nyomorog! – kiáltok fel önérzetesen. De rám legyint.

– Hagyja abba ezt az ostoba tiltakozást! Mondtam, hogy mindent tudok. Azt is, hogy haldoklik az öregasszony…Tudom, hogy maga minden erejével igyekszik elhinni, hogy nem így van. Higgye el, ez engem nem érdekel. Azt akarom, ami jár nekem.

– A mama nem haldoklik… Minden rendben lesz vele.

– Nem lesz, agydaganata van. Megkérdeztem, tudom. Nincs az a nővér, aki jó pénzért ne engedne betekintést a kórlapokba.

A szemem megtelik könnyel. A szívem elnehezedik. Látom rajta, hogy nem hazudik.

– Mit akar tőlem? Torkig vagyok a meséjével, mondja meg, miért hozott ide! – kiáltom.
– Jaj, maga igazán naiv.

Feláll, az asztal elé sétál, közben nem veszi le rólam a szemét.

– A pénzt akarom, mi mást. Már most gondoskodni akarok arról, hogy megkapom, mielőtt, még kegyed valami nagy dologba fogna a hirtelen jött örömben. A pénzt akarom az utolsó fillérig, mert jár nekem. Maga azt sem tudja, kik vagyunk, én viszont elviseltem azt a szörnyeteget, ez a minimum.

Hirtelen az jut eszembe, hogy bánom is én, mi lesz azzal a vagyonnal. Az sem érdekel, mennyi pénzről van szó, semmi közöm hozzá. Lemondok én róla, csak kapjam vissza az életemet. Sosem voltam rászorulva mások könyöradományára. Felsóhajtok. Hát ennyi lenne? Ezért kellett ez a felhajtás? Kis híján elnevetem magam. Nézem a férfit, akinek reng a hája és itt remeg a pénzért, amiért nem dolgozott meg, mégis úgy hiszi, megérdemli.

– Tudja mit, szerencséje van! Nekem nem kell a maga pénze vagy akárkié is legyen. Eddig is megvoltunk nélküle. Vigye!
– Ha ez ennyire egyszerű lenne, akkor megtenném! De nem az. Először is, még él a nagyanyja. Ezért volna egy kérésem.

Egyenesen az arcomba mered és várja a reakcióm. Már nem félek, eszem ágában sincs megijedni valakitől, akinek a pénzemen kívül semmi más nem kell. Pontosabban a nem létező pénzemen kívül.

– Már mondtam, nekem nem kell. Szerintem a mamának sem. Engedjen el, és akkor lemondok mindenről, mi nem akarunk mást, mint békében élni.
– Jól van kislány, remélem, nem hazudik. Ha netán meggondolná magát, el tudom érni és abban nem lesz köszönet. Megértette?

– Pontosan megértettem.

Az asztalhoz lép, és egy sűrűn gépelt oldalt tesz elém.

– Olvassa! – mordul rám.

Egy szerződés. Az áll benne, hogy lemondok a pénzről, amelyet Tom Waters hagyott a mamára, és a mama után rám. Nem igazán értem az egészet, mert még be sem következtek az események és már alá kellene írnom a semmit?

– Rendben. A szavamat adom, hogy kiveszem a bankból az összes pénzt és önnek adom. Vagy átutalom. Így megfelel?
– Ugyan már, kedves Klaudia! Maga ennyire ostobának néz engem? Még azt sem kérdi meg, hogy mennyiről van szó?
– Ehhez a pénzhez nekem nincs közöm. Nem érdekel, hogy százezer vagy egymillió dollár, édes mindegy. Én vissza akarok menni a kórházba, meg akarom tudni, mi van a nagymamámmal, azon túl semmi nem fontos nekem. Ön biztosan nem érti ezt, hiszen mint állította, nem szerették. Így nem tudhatja, hogy a szeretetnél nem lehet semmi fontosabb.

Felröhög.

– Ez gyönyörű volt – közli, de a szeme nem mosolyog. Jéghideg és kellemetlen. – Írja alá, és mehet! Azt akarom, hogy ne tudjon visszakozni! Hogy eszébe ne jusson ügyvédet fogadni! Elvégre harminc millió, az harminc millió.

Egy pillanatra tátva marad a szám. Kimondhatatlanul sok pénz hullana az ölembe, ha ez az ember nem létezne, gondolom haragosan. Aztán elszégyellem magam. Szeretetben nőttem fel, még akkor is, ha meghaltak a szüleim. Eddig sem hiányzott ennyi pénz, most sem fog. Valamiért azonban nem bírok magammal. Kimondom, amit gondolok:

– Sajnálom magát. Sajnálom, hogy pénzen akar szeretetet vásárolni, vagy bármit is.

Közelebb lép és tiszta erőből arcon vág. Akkorát kapok, hogy a fejem megbicsaklik. Iszonyatos dolog érezni, hogy egy idegen férfi kezet emelt rám. Az arcom sajog, miközben reszketek a fájdalomtól.

– Ha majd kíváncsi leszek a véleményére, meg fogom kérdezni. Addig meg tartsa meg magának morális elképzeléseit az életről. Nem tud maga semmit, és ez így is van rendjén.

Várom, hogy lecsap-e rám másodszor, de hátra lép.

– Itt a papír meg a toll, és az emberem visszaviszi! Gyerünk!

Elém tolja és odalöki a tollat. A szívem lüktet, ahogy vöröslő arcom is. Tudom, hogy nem veszítek, de nem is nyerek semmit. A toll után nyúlok. Meg kell menekülnöm, mert itt senki nem fog rám találni, és nem tudhatom, ez az ember mire képes.

Folytatjuk

Előző rész

fotó: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here