Egyszer s mindenkorra végeztem ezzel a szerelem nevezetű szörnyeteggel.
Nem tűnt mindig annak, hisz kamaszként még megborzongatott, sírásra késztetett, és adott, adott. Mindent: jót, kedvességet, izgalmat és reményt. Mi lett belőlük? Jó adag sírás, még több szomorúság, reménytelenség, majd újabb vakhit, hogy majd eljön az, akinek el kell jönnie.
Minden költő és író megmondta, hogy létezik, filmek készültek ezrével Hollywoodban, ahol vödörrel öntik az ember nyakába az érzelmeket, és mindenki mindig tudja, mit kell mondania. A valóságban csak dadogtunk, pirultunk és kegyetlenül szenvedtünk, mert hazudtak, megcsaltak és átvertek azok, akikről azt hittük, rózsaszín felhőn repítenek a boldogságba.
A szerelem csak illúzió, rájöttem az évek során. Egyfajta égi biznisz, amely segíti a könyvárusokat itt a földön, aztán a csokigyárakat, a virágosokat, majd a legvégén az alkoholt nagyüzemben termelőket. Persze mellettük még jól szerepelnek a filmesek, az esküvőszervezők és ruhaboltok. A szerelem a fedőneve minden bolti tranzakciónak, leszámítva a háztartási gépeket és kerti szerszámokat árusítókat. A többiek mind beálltak a sorba.
Az írók, költők megírják, megéneklik, elszenvedik és elsiratják minden egyes momentumát és azzal már senki nem törődik, ha üresség marad utána. Azt mondják, ne aggódj, minden elmúlik, még a bánat is, majd jön más, akitől szárnyalni fogsz. Igen, egy másik Red Bull, az talán hatásosabb, olcsóbb és kevésbé okoz sérülést. (a műköröm megrepedése bontáskor még beletartozik a nehezen gyógyuló szívfájdalmakba!)
Le kell számolni a szerelemmel, mert minden egyszerűbb nélküle. A takarékosságról nem is beszélve. Senki nem akar folyamatosan vágyakozni valaki után. Ahhoz nagyon elvetemültnek kell lenni, hogy képesek legyünk kínlódni éveken át. Az maradjon csak meg a szerencsétleneknek, mi rázzuk meg magunkat és mondjuk ki: nem rossz a fenti érzés nélkül boldogulni.
Felkel a nap, ha nem lebegünk a föld felett? Igen. Le is nyugszik, és nem roppan bele, ha mi nem éltetjük minden pillanatban. Lehet jókat enni szerelem nélkül? Mi az hogy! Nélküle pláne. Hízni még inkább, mert nem üzen a gyomrunknak, hogy indítson pillangóinváziót, ha meglátjuk azt a szőke, barna, fekete, alacsony, magas, vékony, kevésbé vékony urat, vagy hölgyet, aki mit sem tud vonzalmunkról. Milyen furcsa, hogy egy ember mosolya képes gyomorgyűrűvé avanzsálódni bennünk, és nem hagyni, hogy tisztességesen jól lakjunk. A szerelem gyomorszorító kapocsként való ábrázolás bizonyára sértene egyes írókat, Shakespeare úgy forog a sírjában most, mint a propeller.
Józanabbak vagyunk, ha nem érezzük, hogy meghalunk a kiválasztott pillantása nélkül? A válasz újabb igen. És mi van az érintéssel? El lehet viselni, ha nem érezzük finom bőrét, illatát a másiknak? Mi az, hogy! Egy drogéria simán helyettesíti az illatfelhőt, a puhaságot pedig egy kóbor macska is megadhatja. Hát még a házi kedvenc.
Nem, már nem akarok szerelmes lenni. Elég ebből a kelekótya érzelem-kavalkádból. Öreg vagyok én hozzá. Nézem a madarakat, ahogy veszekednek a fán, aztán meglátom a bodobácsokat, amelyek párosan futnak az aszfalt gyűrt redői közt, és elgondolkodom. Ők nem tudják, mennyi baj származik ebből az érzésből? Mi hajtja a macskákat éjjel tízkor az ablakom alá? Csak az ösztön lenne? Mi más? Szerelmes üzeneteket nem küldenek egymásnak, az már biztos.
Jó ez így. Csendesen, nyugalomban és várva, hogy megfőjön a kávé, hogy elfogyjon a csokis palacsinta, közben meg kilesni az ablakon, amely az utcára nyílik, ahol szemközt egy párocska andalog. Szerencsétlenek. Még nem tudják, még hisznek és bizakodnak.
És ekkor jelez a telefonom, üzenet érkezik. Csak egy szív és egy szám. A szívet ismerem, a számot is. Kilences. Kilenc betűt rejt. A szó esz-szel kezdőik…És eretlekkel végződik… Puhán elomlik a szívemben, ahogy számban a reggeli zsemle.
– Szeretlek! – mondja.
A fene egye meg: én is!
