A csúnya férfi 16. rész – Egy őrangyal, ha munkába áll…

"Úgy lesz! Azonnal arra kanyarodok! Ne aggódjon, a fiam rendőr! Minden követ meg fog mozgatni a maga érdekében!"

Panni

Amikor Tibi összegörnyedve a földre zuhant, szinte megsajnáltam. Szemében döbbenetet és fájdalmat láttam egyszerre. Nem hitte volna, hogy képes vagyok ilyesmire. Azt gondolta, na, ezzel a hülyével is könnyen elbánok. De nem ismert engem még eléggé. Tény, hogy nem is nagyon igyekeztem, hogy kiismerjen, mert azt gondolom, az embereket nem érdekli a másik, esetleg csak a szerelem kezdetén. A miénk, mint az ábra mutatja, nem volt az.

Legszívesebben még egyszer belerúgtam volna, de arra nem volt szükség. Villámgyorsan visszaléptem a kocsihoz, kikaptam a táskám, és elkezdtem futni. Olyan gyorsan, ahogy még soha, közben a torkomban gombóccá gyűrődött a sírás. Menekülnöm kellett, nem sírnom, ezért visszaszorítottam és tisztában voltam vele, ha pillanatokon belül nem jön autó, az egésznek nem volt értelme. És akkor, mint egy égi csoda, megjelent a távolban egy. Integetni kezdtem neki, és csak futottam anélkül, hogy hátranéztem volna.

A kocsi azonban lassítás nélkül elhúzott mellettem. A szívem majd kiugrott a helyéből, és a fájdalom oly mértékben szorította össze a szívem, hogy szinte alig kaptam levegőt. Szúrt az oldalam, és folyni kezdett a könnyem, akaratlanul. Ekkor meghallottam, hogy Tibi indítja a kocsit. Ha megfordul, utánam ered, végem van. A lábam valami ismeretlen erőt kapott ebben a pillanatban és csak annyit mondogattam magamnak, hogy még egy kicsit, még egy kicsit, mert szeret engem a jóisten, történnie kell valaminek, valami jónak.

És a jó tényleg bekövetkezett. Egy lassan guruló, százéves kocsi képében, amelyben egy hetvenéves bácsi üldögélt, aki lassított, majd megállt.

Ránéztem, feltéptem a kocsija ajtaját, és azt kiabáltam, adjon gázt. Nem kérdezett semmit, csak nyomta. Szemében valami fura tűz villant fel.

– Gyorsan! – kiáltottam. – Be kell érnünk a városba! Itt utolér bennünket, és bántani fog.

– Higgye el, nyomom, ahogy csak tudom, kisasszony! – mondta keményen. Volt a hangjában valami elképesztő elszántság. Rápillantottam, és az járt a fejemben, hogy milyen jó, hogy  semmit nem kérdez, nem csodálkozik könnytől maszatos arcomon. Benyúltam a táskámba és Zsuzsát hívtam.

Láttam, hogy hagyott üzenetet, de a kezem remegett, nem írni akartam neki, hanem hallani a hangját és elmondani, hogy jól vagyok. Nem vette fel, hiába csörgött hosszan.

 
 

Ahogy megláttuk a városka tábláját, azonnal lassulni kezdett a szívverésem. Csak ekkor tűnt fel, hogy Tibi nem is üldöz bennünket. Az meg hogy lehet?

– Jól van, kishölgy, jól van, most már nem lesz baj! – mondta az öreg. – Ez az roncs kihozta magából a legtöbbet. Ki gondolta volna, hogy ennyit bír?

– Vigyen, kérem a rendőrségre! – mondtam szinte a szavába vágva. – El akartak rabolni!

A férfi erősen megszorította a kormányt. Rám pillantott, és tekintete nem tükrözött hitetlenséget. Eszébe sem jutott azt mondani, hogy jaj, ne képzelődjek, vagy hasonlókat. Látta, hogy nézek ki, nem kételkedett bennem, és ez nagyon jólesett. Már az is, hogy egyáltalán megállt és felvett.

– Úgy lesz! Azonnal arra kanyarodok! Ne aggódjon, a fiam rendőr! Minden követ meg fog mozgatni a maga érdekében!

Akkorát sóhajtottam, hogy magam is meglepődtem. Ilyen nincs! Ekkora szerencsém nem is lehet, gondoltam. Lassan elmosolyodtam, és kezdtem azt gondolni, tényleg dolgozik az őrangyalom. A városka aludt, vagy egyébként is csendes volt, de nekem nem számított, csak az, hogy végre valaki meghallgasson, hazavigyen. Elképesztően kevésen múlt, hogy nem kerültem emberkereskedők kezébe. Hogy ez így is történhet, sose gondoltam volna. Az se, hogy mennyire egyszerű valakit külföldre vinni akarata ellenére. De a legfájóbb az volt, hogy olyan tette, akiben megbíztam, és mi tagadás, szerettem is. A gyámoltalan, kissé kövérkés, nem túl szép fiút, aki mellett különlegesnek éreztem magam. Mekkora áltatás volt a részemről! Ezeket a dolgokat addig meg se láttam, amíg a lányok nem beszélték tele a fejem. Már azt is bánom, hogy hagytam magam.

– Köszönöm szépen! Ugye, nem néz teljesen bolondnak?

– Jaj, kishölgy, láttam én már fán baglyot eleget. Higgye el, meg tudom különböztetni a valóságot a megjátszástól! Elég öreg vagyok már ahhoz, hogy valamicskét tudjak a nőkről…

– Maga nem is öreg!

– Ne hízelegjen nekem, hisz pár pillanata még télapónak nézett, nincs igazam?

Elnevettem magam, igaza volt. Lám, az ítélkezés.Vagy a rossz emberismeret.

– Sajnálom, de annyira meg voltam ijedve…

– Nem tartozik rám – mondta az öreg kimérten, – de elmondja mi történt? Ha nem, azt is megértem.

Mély levegőt vettem és egy szuszra elmeséltem mindent. A megmentőm néha rám pillantott, aztán felhúzta a szemöldökét, majd megint az utat nézte.

Figyeljen csak! Mindjárt ott vagyunk! Bekísérem, nehogy valami baj érje! Nagyon nehéz elfogadnom, hogy ilyenné alakult a világ – tette hozzá elrévedve. Inas kezével még erősebben markolta a kormányt, majd bekanyarodott egy szűk kis utcába.

Maga nagyon bátor! És mennyi esze volt, hogy gázsprayt hord magánál. Most az életét mentette meg.

– Igen, valóban. Bár, ha annyira okos és rátermett lettem volna, nem kerülök ilyen helyzetbe.

– Ne legyen ennyire szigorú magával! Nem kell mindig ostoroznunk önmagunkat, ha rosszul döntünk.

Ezek a bölcs szavak megsimogatták a lelkem. Talán igaza volt.

A kocsi lassított, a kerekek nyikorogtak, enyhén recsegett-ropogott az előbb még száguldásra bírt jármű. Néztem a férfit, akinek arca nem árult el sokat az életéről, és elmondhatatlan hálát éreztem. A járda mellé parkoltunk, épp a rendőrség épülete elé.

– Nem kell aggódnia, csak nem fognak megbüntetni! – nézett rám félmosollyal az arcán. – Aztán nekem mindent mondjon el, mert el kell kapniuk azt a gazembert. Ilyen nem fordulhat elő még egyszer magával, de senki mással sem, akit a volt kedvese megismer.

– Köszönöm! – válaszoltam mosolyogva. – Hálás vagyok mindent szaváért.

Kiszálltunk, és az öreg intett, hogy kövessem. Magas, szikár alakja meglepően nem illett ráncos arcához. Teste sokkal ruganyosabb volt, mint ahogy sejtettem. Szinte felszökellt a lépcsőn, és kitárta a régimódi üvegajtót. A rendőrség épülete nem a legmodernebb volt külsőleg, inkább egy kockaépület, ami visszamaradt a szocializmusból. Mit bántam én, hisz az volt a fontos, hogy, akik ott vannak, értsék a dolgukat. Még visszanéztem tétován, de Tibit és az autót nem láttam sehol. Tényleg nem jött utánunk? Vajon miért? És Zsuzsa miért nem hív vissza?

Előző rész

A csúnya férfi 17. rész – Nyakig a bajban

Kép forrása: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here