Ha valaki ma, tizenöt hónappal később megkérdezné tőlem, hogy vagyok, rávágnám, hogy jól. És Noémi? Úgy hiszem, ő is. Nem azért, mert mindketten bevettünk valami csodaszert, ami segített nekünk, hanem mert megértettük, hogy az életet élni kell, azért kaptuk. Noncsi iskolába készül, egészen nagylány már. Még mindig kedves, kicsivel akaratosabb, mint régen, de nem nőtt a fejemre. Jóban vagyunk, ahogy mindig is. Az elmúlt időszak megerősítette a szeretetünket egymás felé, és történjen bármi, mi mindig ott leszünk egymásnak. Ez most úgy hangzik, mintha az öregek otthonába készülnék, pedig harminc alig múltam, mégis azt érzem, éveket öregedtem. Belül.
Nelli valóban elment, és fantasztikus volt megélni, hogy nem feledkezett meg rólunk. Minden héten beszéltünk minimum kétszer. Általában skypon, de írásban is. Láttam, hogy kiteljesedik, hogy abban a másik világban, messze a megszokottól, boldogan veti magát az ismeretlenbe. Kicsit irigykedtem is rá emiatt. Nem mintha nem állt volna rendelkezésemre a változtatás lehetősége. Mégse tudtam lépni. Talán gyávább vagyok, mint gondoltam.
Noncsi szerelme is elmúlt, pontosabban jöttek más fiúk, és ez kissé megriasztott, mert az járt a fejemben, hánnyal kell majd nem is olyan sokára találkoznom, akikről majd azt állítja, hogy az utolsók. Bitang csaj lesz belőle, már most látom, emiatt aggódom kissé. A barátaim azt mondják, felesleges, sokkal rosszabb lesz minden, mint várnám.
Egyszer, egészen meglepetésszerűen összefutottam Nelli húgával egy gyógyszertárban. Úgy nézett rám, mintha erőszakot akarnék tenni rajta. Közölte, hogy szerencsére a nővére külföldre menekült előlem, és nyugodjak meg, nem érzett semmit irántam, mielőtt mást hinnék. Azt hittem, felképelem. Mégse vágtam neki vissza azzal, hogy tudok mindent Nelliről, azt is, hogy megismerkedett egy sráccal odakint, de egy hónapnál tovább nem bírta, mert Jim rátelepedett. Szakítottak, azóta egyedül van. Hogy engem ez miként érintett, nem ragozom. Nem akartam Dunának menni, mégis bántott, mert úgy hittem, több is lehet köztünk, hangsúlyozom, idővel. Erre jött egy a fura Jim, akinek a szeme se állt jól. Szó szerint, kancsal volt. Fel nem foghattam, mit eszik rajta Nelli. A húgával való találkozást sose meséltem el neki, minek kavartam volna fel az állóvizet? Az a kis szörnyeteg elmehet a bánatba.
Viszont ma jeles nap van. Este nyolckor száll le Nelli gépe, és mi kimegyünk érte. Egész délután olyan ideges vagyok, hogy nem vagyok képes semmit csinálni. Még szerencse, hogy nem is kell, szombat van. Noémi a szobájában tesz-vesz, és amikor óvatosan bekémlelek hozzá, látom, hogy ruhapróbát tart. Nem először és nem utoljára, úgy hiszem.
– Hát te? – kérdem finoman.
– Apa, nekem nincs egy rendes holmim se! – mondja. Istenkém, már most kezdi. Ez valószínűleg kódolva van a nőknél, merthogy tőlem nem hallhatta, az biztos.
– Viccelsz? Kb. ezer felsőd és nadrágod van.
– Te nem érted, hogy egyberuhám nincs?
– Egyberuhád? Az mi?
– Jaj, apa! – Ezzel a két szóval öregnek és érthetetlennek vagyok kinevezve. – Szeretnék ma szép lenni. Nelli nem látott egy éve, nehogy azt higgye, hogy megcsúnyultam.
Felnevetek. Micsoda gondolatok járnak az eszében, te magasságos ég! Kimondani persze nem mondom, mert halálos sértődés lenne a vége.
– Nelli téged kedvel, nem a ruháidat, elhiheted nekem. Örülne még akkor is, ha pucéron mennél elé.
– Ti, felnőttek igazán borzalmasak vagytok! – közli villámló tekintettel.
– Tudom! – vigyorgok. – Magadra hagylak, még van kereken egy órád, hogy felöltözz. Ha nem találsz semmit, akkor úgy kaplak fel bugyiban és gyömöszöllek a kocsi csomagtartójába.
Erre rám ölti a nyelvét, én meg röhögve otthagyom.
Valahogy eltelik a délután, és mit ad isten, a királylány őméltósága talál magának egy sárga ruhácskát, amiben szerintem tökéletesen néz ki.
– Befonod a hajam? – kérdi kisvártatva.
– Persze – felelem. Nem is tudok fonni. Ezt azonban nem vallom be, de pár próbálkozás után mindketten tisztában vagyunk a kudarccal.
– Legyen a virágos hajpántom és kész! – közli bölcsen. Bólogatok.
A reptérre vezető úton nincs nagy forgalom, már fél nyolcra kiérünk. Téblábolunk egy kicsit, és mindketten úgy izgulunk, mintha magát a pápát várnánk. A gép pontosan érkezik, de a csomagkiadás miatt még hiába toporgunk egy ideig. És akkor meglátjuk Nellit, aki gyönyörűbb, mint az emlékeimben. Szebb, mint bármikor, amióta ismerjük. Noémi nem bír nyugton maradni, repül felé.
– Jaj, de hiányoztál! – kiáltja. A lány szorosan öleli, és erre a látványra én olyasféle boldogságot érzek, mint az utóbbi időben egyszer sem.
– Szia,Noncsi, szia, Marci! De jó itthon lenni, főleg, ha így várnak – néz a lányomra. – Ti is hiányoztatok! – közli és rám kacsint. El is pirulok.
– Ugye, hazajössz velünk? – teszi fel a kérdést a kis ragacs, aki nem engedi el egy pillanatra sem a hazaérkező kezét, mintha attól félne, hogy újra felszáll egy másik gépre.
– Persze, kicsim! – mondja. – Ezer örömmel.
– És ugye nem mész vissza?
Nelli szája füli ér, és nemet int a fejével.
– Semmiképp, vagy csak veletek! – közli. Ezekre a szavakra olyan öröm fog el, hogy legszívesebben táncra perdülnék. Velünk? Ez komoly? Tényleg ezt gondolja?
– Mi sehová se engedünk el!
Ezt mondja határozottan a hatéves királylány. Nem erőszakos, csak szeret, de nagyon.
– Ne aggódj! Nem megyek sehová – hangzik a felelet. – Veletek maradok, ha ezt akarjátok.
Nekem kiszárad a szám, elfelhősödik a tekintetem. Azt hiszem, boldog vagyok. Nagyon boldog.
Vége, de tényleg
Kép forrása: Pinterest
