Néztem a férfit, aki abban a pillanatban, amikor még nem kezdett mesélni, nem volt több számomra, mint egy idegen. Az se látszott rajta, hogy szegény vagy gazdag, hatalommal bíró-e vagy egy szerencsétlen, aki elcseszte az életét. Arca komoly volt, szinte érzelemmentes, pedig pár perccel előtte még láttam rajta némi bánatot vagy keserűséget. Meglehet, hogy tévedtem. Keresztes Vilmos nem akart sokat megmutatni magából, ezt gondoltam, ahogy őt figyeltem. El se tudtam képzelni, hogy anyám ilyen embert szeretett, arról nem is beszélve, hogy ő a biológiai apám, merthogy a valóságban nem, az bizonyos. Én nem vagyok ilyen rideg, vannak érzelmeim, merek sírni és nevetni. A mellettem ülő azonban sokáig nem hagyta, hogy kiderüljön, emberből van. Haragudtam rá emiatt.
– Anyád gyönyörű lány volt. Olyan, mint te! Tele volt élettel, világmegváltó tervekkel, nem illett a faluba – kezdte. – Tulajdonképpen már akkor tudtam, hogy nem vagyunk egymáshoz valók, amikor elkezdtünk vonzódni egymáshoz. Kevesebb voltam nála, ezt neked utólag be merem vallani. Túl szép és túl okos volt, aki nem elégedett meg a hétköznapokkal, nagy szerelemről, nagy célokról álmodott. Én meg az időben még kerestem önmagam. Ma ezt így mondják a fiatalok, de mondhatnám úgy, hogy fogalmam se volt, mit akarok az élettől.
– De hát ez természetes! – jegyeztem meg, mert úgy gondoltam, mind így vagyunk ezzel. Nem tudjuk, kik vagyunk, honnan jöttünk és miért. Kevés anyához hasonló ember van, aki eldönti, hogy mivé akar válni, aztán el is indul annak irányába.
– Tudom, de engem zavart, hogy ő sokkal rátermettebb, mint én. Utólag már azt mondhatom, hogy neki akartam bizonyítani, pedig nem kellett. Szeretett engem és én is szerettem őt, de nem annyira, hogy lemondjak mindenről. Apám, amikor megtudta, hogy nem akarom tovább vinni a családi vállalkozást, éktelen dühbe gurult. Egy hétig állt a bál nálunk, és közölte, hogy megvon tőlem minden támogatást, ki is teszi a szűröm, ha nem vagyok hajlandó azt tenni, amit akar. Persze dacoltam vele, főleg azért, mert jólesett, miközben féltem, hogy nem jutok semmire az életben. De ott volt anyukád, aki biztatott. Jó érzés volt, de arra nem számítottam, hogy a szerelmünknek gyümölcse is lehet.
– Ezt nem értem…
– A fiatalok meggondolatlanok. Mi se voltunk mások. Nem hittük el, hogy a szex gyerekáldással járhat. Nem mintha hülyék lettünk volna, csak tudod milyen egy kamasz fiú és egy lány…Velük az nem történhet meg, mondják. Megtörtént, és amikor anyád közölte, engem páni félelem fogott el. Eszem ágában sem volt megnősülni, gyereket nevelni, hisz én is gyerek voltam.
– Anya hogy viselte?
– Gyűlölt. Kiabált velem, elmondott mindennek, aztán sírt.
– És nem hatott meg?
– Mondtam, hogy önző kis gyökér voltam. Csak az lebegett a szemem előtt, hogy vége az életemnek. Így megmondtam neki, hogy ne számítson arra, hogy elveszem. Sőt, megpróbáltam rávenni az abortuszra. Azt hiszem, akkor gyűlölt meg igazán.
– Ezen nem csodálkozom! – feleltem ridegen. Tudtam, anya hogy vélekedett az angyalcsinálásról. Sokat beszélgettünk róla, de egyszer se mondta, hogy ő is közel állt hozzá, pontosabban majdnem közel állt.
– Most gyűlölsz? – nézett rám az apám, akin, ha múlott volna, most nem ülnék ott.
– Nem, hiszen itt vagyok, habár ezért nem neked lehetek hálás…
– Megértelek. Egyszerűen akkor azt gondoltam jó döntésnek. De végül megbűnhődtem érte.
– Úgy érted, azzal, hogy nem született gyereked? Amint tudom, tettél róla. Kicsit sok ember életét forgattad fel, most ne várd, hogy részvéttel leszek irántad.
– Lili, én már semmit nem várok. A fiam is megvet, vagy talán gyűlöl, nem tudom. Aztán itt vagy te, akit bár távolról figyeltem, mégse voltam az élete része. Mindez miért?
– Szerinted, ezt nekem kell megválaszolnom?
– Semmiképp. Tudod, ez a mostani támadás, amit megéltem, rávilágított arra, hogy mennyire rosszul csinálok mindent. A pénz és a hatalom mozgatja a napjaim, de úgy látszik, egyik se ad boldogságot.
Felálltam. Úgy éreztem, nekem ennyi bőven elég volt abból az emberből, aki addig se jelentett semmit, de a beszélgetés után se fog.
– Örülök, hogy megértetted! – mondtam csendesen. – Én továbbra se szeretném, ha az apám lennél. Maradj, aki voltál, engem nem érdekel. Alexnek sokkal jobban fáj a szíve, mint ahogy mutatja. Őt sokkal inkább átverted, meg a húgát. Most mennem kell…
– Lili! Várj! – kiáltott fel Keresztes. – Visszaviszlek. Nem kérem a megbocsátásod. Semmit nem kérek, csak hagyd, hogy leülepedjen benned minden. Most nagyon frissek a sebek.
Ránéztem. Tudtam, hogy nem ért semmit. Azt gondolta, egy kicsit sírdogálok, és utána a nyakába borulok? Jaj, anya, hogy a fenébe tudtad szeretni ezt az embert? Annyira más lehetett fiatalon, mint most? Néztem enyhén őszbe csavarodó fejét, ami még mindig vonzó lehetett annak, aki szereti az ilyen típusokat, és nem tudtam elfogadni, hogy az előttem álló génjeit örököltem. Lehetetlen, hogy ebből az emberből legyen bennem valami.
– Inkább sétálok! – közöltem. – Szükségem van egy kis nyugalomra.
– Jó! Elfogadom. De megadom a számom, és kérlek, ha bármire szükséged van, ne habozz. Sose tudom jóvá tenni az elmúlt éveket, de hátha segíthetek abban, hogy ezután jobb életed legyen. – Előkapott egy névjegykártyát és felém nyújtotta. Nem mozdultam.
– Nem hinném…
– Alex szeret téged…Nekem már ez is sokat jelent.
– Tudod, ez engem nem dob fel. És most elköszönök. Remélem, nem találkozunk gyakran.
Láttam, hogy megrándult a szája, de hallgatott. Semmiféle részvétet vagy sajnálatot nem éreztem. Ez az ember nem őszinte, nem jó ember. De azon, hogy a lánya vagyok, változtatni nem lehet. Ha nem lenne Alex apja, soha nem kényszerülnék arra, hogy találkozzak vele. Így azonban nem úszom meg. Ahogy elindultam, rezegni kezdett a telefonom.
Alex hívott, és csak annyit kérdezett, értem jöhet-e, mert nem akarja, hogy a jelen állapotomban egyedül legyek. Én viszont mást se akartam, csak csendet és békességet a szívemben, amelytől messzebb voltam, mint a Föld a Naptól.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
