Magda elpirult, Rena viszont kíváncsian pillantott a férfira. Nem hitte volna, hogy van benne ennyi spiritusz. Most nem ballonkabátot viselt, hanem egy vastag szövetzakót, nyakában sállal, lábán fekete félcipővel. Még mindig múlt századi színésznek látszott. Érthetetlen módon nem reszketett a hidegben, hanem őket nézte csendes derűvel. Lebuktak, kibeszélték, szóval volt oka mosolyogni.
– Hihetetlen, hogy máshol mennyire csúnya virágokat sóznak az emberre! – folytatta kisvártatva. – Mindig itt kapom a legszebbeket, pedig tudom, hogy úgyis pillanatok alatt elfagynak.
– Jó napot! – hebegte a tulajdonos.
Önkéntelenül megigazította a haját, ami egyértelmű jelzés volt a férfi felé. Amelyik nő tetszeni akar, az mindig a hajkoronáját rendezgeti.
– Segíthetek? Érkeztek friss rózsák, úgy tudom, a tulipán nem nyerte el a tetszését.
Most Móric pirult el, Rena pedig alig bírta visszafojtani kitörni készülő kacagását. Miért nem őszinték, morfondírozott magában? Nyilvánvaló, hogy nem a virágokról akarnak beszélgetni. Hogy lehet két felnőtt ennyire szerencsétlen? Bezzeg ő előző nap se kérette magát, és amikor Máriusz túlságosan belemerült hülye játékprogramjaiba, ő szemrebbenés nélkül lerohanta. Persze, hogy volt eredménye, mert ha magában morgolódott és várakozott volna egész este, hogy szeretkezzenek, bizonyára a végén elaludt volna valamelyikük. Néha kézbe kell venni a dolgokat, mondogatta, mindegy, milyen nemű az ember. Erre ezek itt ketten csak udvariaskodnak. Valószínűleg Magda se gondolkodott másként, de nem akart megszólalni, mert zavarta, hogy nincs egyedül.
– Kiugrom kávéért, jó? – kérdezte a fiatal lány megérezve a helyzet és a benne lévők feszengését, és nem várt választ. Talpig feketében úgy suhant kifelé, mint egy fiatal varjú.
Móric Magdára pillantott, majd idegesen megigazította a sálját, és végre olyan emberi hangon szólalt meg, ahogy valaha, amikor még élvezte és szerette az életet:
– Magda, nem kertelek. Szeretném megkérdezni, eljönne-e velem holnap délután egy kiállításra?
Az asszony nem számított a direkt kérdésre, ezért egy pillanatra megállt kezében az olló.
– Nem gondolja, hogy illő lenne rendesen bemutatkoznunk? – felelte egyenes válasz helyett.
– Minek? Tudjuk egymás nevét, a többit meg majd akkor, ha igent mond.
– Miféle kiállításra? Bevallom, meglep.
– Magamat is, ne aggódjon, mert nem terveztem előre, hogy ezt fogom mondani. De a Belvárosi Galériában egy fiatal lány képeit állítják ki. Láttam róluk pár fotót. Még csak tizenhárom éves, de fantasztikusan fest. Arra gondoltam, aki így szereti a virágokat, mint ön, bizonyára élvezni fogja a csodálatosan nőies képeket is.
– Nőies képeket? Még ezt a kifejezést se hallottam soha festményekre.
– Bocsásson meg, lehet, hogy furán fogalmazok, de jobb szó nem jutott eszembe. Úgy gondolom, látnia kell, és megérti.
Magda megrázta a fejét.
– Nem ismerem magát. Honnan tudhatnám, hogy milyen szándékai vannak velem?
Móric meghökkent. Szándékai? Mire gondolhat ez a riadt szemű nő? Szatírnak látja vagy olyannak, aki bántani akarja?
– Pataki Móric vagyok, és higgye el, a szándékaim felől én se vagyok tisztában. Mondjuk úgy, nincsenek szándékaim, csak szeretnék önnel lenni, Magda.
Ahogy kimondta a nő nevét, jólesően beleborzongott. Az asszony szeme azonban még mindig riadtan csillogott. Eszébe se jutott volna, hogy a férfi bántaná, legalábbis fizikailag semmiképp. A szívével egyelőre nem volt tisztában.
– Egy kiállítás…– ismételte a nő. – És ez fontos magának?
– Igen, ha nem lenne az, nem kérdeztem volna. Á, eszembe is jutott végre a fiatal festőnő neve: Karolina. Sávolt Karolina, hallott már róla? Született tehetség!
– Nem, de úgy látom, kellett volna…Rendben van, meggyőzött. Látni akarom azokat a hogy is mondta, nőies képeket! Akkor holnap?
Móric alig hitt a fülének. Randira hívta a nőt, aki tetszik neki, és ő igent mondott. Vagy a festményekre, maga se tudta.
– Bejövök magáért háromra, jó? – nézett rá áthatóan, mintha azt próbálta volna eldönteni, biztosan jól hallotta-e az igent. Magda bólintott, és zavara kezdett megszűnni.
Ekkor ért vissza Rena kezében két pohárral. A férfi vetett rá egy pillantást és szó nélkül kislisszolt.
– Bejövök magáért háromra, jó? – ismételte a lány elmélyített hangon. – Te jó ég, ti melyik generációhoz tartoztok? Már a nagyanyám se magázódik, ti meg…
Magda felszabadultan nevetni kezdett. A kávé után nyúlt, és még akkor is nevetett, amikor kis híján magára öntötte, annyira remegett a keze.
– Jól van, jól van! Igazad van, de alig várom, hogy végre téged lássalak hasonló helyzetben! Nem mindenki olyan laza és könnyed, mint ti, fiatalok. Vedd figyelembe, hogy mindketten megsérültünk már, muszáj puhatolózni mielőtt belemegyünk valamibe.
– És ezt csak ilyen fura módon lehet? Így óvatoskodva, mintha záptojásokkal akarnátok dobálni egymást?
– Nem tudom! Még soha nem találkoztam hasonlóval. William érdekes pasas volt, de nem volt benne semmi titokzatos. Ez a fickó pedig talány. Már a neve is szokatlan, de a mód, ahogy közelít, pláne…
– Szerintem az első szex majd a századik randi napján lesz, nehogy elsiessetek valamit! – kacagott Rena, miközben belekortyolt a kávéjába. – Ez nem is az enyém! Én mandulatejjel kértem, ebben meg bőg a tehén. – Azzal kikapta főnöke kezéből a poharat és lehörpintette a langyossá szelídült löttyöt.
– A témát jegelhetjük, úgy hiszem! – Magda elkomorodott, majd leplezetlen izgalommal, de titkolt szívdobogással sietett hátra megnézni Billyt, akiről kis híján megfeledkezett. A kutya a sarokban aludt. Üres volt a tálkája, és két helyre is odapisilt. Remek, nyugtázta az asszony, de ahogy a kiskutya ártatlan képére tévedt tekintete, azonnal megbocsátott neki.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
