„Elmentél, s megnémult a táj. Halott erdők
mélyébe tűnt az eddig oly vidám visszhang
s ott hangtalan zokogva nem figyelt többé
hívó szavamra, nem akarta napfényes
örömmel visszamondani neved, melyre
tegnap még együtt s boldogan tanítgattuk.”
(Szabó Lőrinc)
Fura szerzet az idő, töröl, takarít, de nem végez jól munkát, mert van, akinél elvégzi a végleges tisztogatást, másoknak viszont foltokat hagy, amelyek emlékeztetik majd, hogy hatalma mégse végtelen.
Már elfelejtettél, mert akinek kevesebb szívében a szerelem, az töprengés nélkül lép előre, míg, aki el van telve tőle, annak sokszor a hátrálás jut.
Már nem jut eszedbe hangom, mosolyom, nem akarod érezni, milyen megnyugtató az ölelésem. Örömtelen az a kuckó, ahol hozzád bújtam, mert neked nem számít, ami volt. Tulajdonképpen igazad van, mert visszanézni nem kellemes, és megőrizni az emlékeket jónak és tisztának, szintén nem az. Azt gondolod, te hibátlan és tökéletes voltál nekem, ez hatalmas tévedés, mert én az illúziód is szerettem. Azzal áltattam magam, hogy több vagy, mint, ami, vagy ami lehetnél. És egy ideig így is volt. A Minden voltál. Aki szeretett már úgy igazán, és ki nem, tudhatja, hogy a Minden a levegő, a víz, a napsütés és szabadság együttvéve, és talán a négyzeten.
A Minden az élet volt, amiért felébredtem, ami miatt tudtam felhőtlenül nevetni, és amiért elviseltem ezt a világot.
Már elfelejtettél, mert a hangok, a zenék, az illatok nem engem juttatnak eszedbe, hanem az utánam jövőt. Nincs ebben semmi rossz, csak a ritka sóvárgás az, ami bánt olykor-olykor. Még az is lehet, hogy nem is valós, csak beleképzelem a múltat, hiszen szépre csak én festegettem vacak kis ecsetemmel.
Már nem jutok eszedbe azonnal, ha felébredsz, hiába karcolsz gyors skiccet gondolataid falára. Tudod, hogy a múltban ragadni hiábavaló.
Ha az utcákat járom, még emlékszem a töredezett járdán talált régi pénzre, vagy a fák alatt nyíló százszorszépekre, amelyek szerinted vattapamacsokra hasonlítanak. Ezen akkor hangosan nevettem, mert minden más eszembe jutott volna róluk, de ez sosem.
Helyetted emlékezem a platánfák alatti padra, amelyen elüldögéltünk, mintha ráértünk volna. A legszebb az volt, hogy valóban ráértünk, mert időt adtunk egymásnak, és ez az idő nem volt másé, csak a miénk. Egymásé. Ez nem változtatható meg, nem szennyezik szavak, nem pingálja szürkére a változás.
Elmentél, és nem a táj némult meg, ahogy a költő írja, hanem a szívem, és szóra egyelőre nem bírta más. Jó most a csend, ez a hallgatás, rendet tesz a fejemben. Kicsit elmélázom még, aztán egy kávé mellett elképzelem, hogy jön majd valaki, aki helyedre lép. Hogy jöhet-e? Bizonyára igen, hiszen ilyen az élet. Még a legnagyobb fájdalmak is képesek elcsitulni.
Egyelőre csak lehunyom a szemem, rád gondolok, és élvezem, ahogy arcomra süt a nap. Elhiteti velem, hogy a holnap már jobb lesz. Másképpen nem is lehet.
Kép forrása: Pinterest
