A jelző talán nem a legszalonképesebb, mindenesetre tökéletesen fedi a valóságot.
Van a mai anyáknak egy olyan rétege, amelyik úgy képzeli, hogy mindenbe beleszólhat, mindent felügyelhet, és nincs a világon más dolga, mint azt figyelni, ki hogyan reagál a gyerekével kapcsolatban. Ezek az anyák úgy gondolják, hogy képesek uralni gyermekeik minden pillanatát, érzelmeit, és meg tudják őket védeni minden rossztól, ami érheti őket. Itt nem feltétlenül a túlféltésről van szó, nem a fáramászásról vagy a játszótéri balesetekről, hanem a szociális viselkedés szabályairól és az alkalmazkodásról.
A legtöbb szülő úgy képzeli, hogy gyereke ugyanolyan a közösségben, amilyen otthon. Egyesek képtelenek elfogadni és feldolgozni, hogy csemetéjükben van rosszindulat, képesek gúnyolódni, szekálni másokat ok nélkül. Mindenki azzal magyarázza, hogy csak megvédte magát. Történjék bármi, szemük fénye nem gondol, tesz rosszat, csak védekezik. Bármennyire döbbenetes és meglepő, ez nem igaz.
Igenis léteznek olyan gyerekek, akik szórakozásból, unalomból és merő rosszindulatból bántanak másokat. Vannak, akik azért löknek el másokat, mert láthatják, hogy amaz megijed, és így hatalma lesz felette. Azért gúnyolódnak, mert élvezik a másik dühét, fájdalmát. Ma már nem ritka, hogy azért néznek ki maguk közül valakit már alsóban is, mert nem márkás a ruhája. Vagy jóval kevesebb új holmija van, mint néhány osztálytársának.
A 21. században a tudás nem érdem, nem az, ha valaki sikereket ér el tanulmányai során, ahogy azt az X generáció vagy a boomerek gondolnák, hanem az, kinek mennyibe került a telefonja, cipője, táskája. Nem beszélve a zsebpénzről, amit naponta kap. A társas kapcsolatok jó része ezeken áll vagy bukik. A kiközösítés már nem a szemüvegesség vagy a duciság miatt történik, bár ezekre is bőven akad példa, hanem azért, mert valaki nem áll be a sorba, mert másképpen öltözik, más frizurát hord, vagy épp túl hallgatag, esetleg nincs otthon menő technikai cucca, vagy nem áll csodaautó a garázsukban, szóval minden, amit a gyerek önerőből nem érhet el.
A már említett anyák úgy jönnek a képbe, hogy beleavatkoznak gyerekeik kapcsolataiba. Megvárják barátaikat vagy exbarátaikat az iskola előtt, és leordítják, megfenyegetik őket, vagy épp megpróbálják megvásárolni. De egyre gyakrabban fordul elő, hogy írogatni kezdenek neki. Nem egy és nem két alkalommal fordult elő környezetemben is, hogy szülők gyerekeknek küldenek minősíthetetlen mondanivalójú csetüzenetet. Ezekben kioktatnak, beolvasnak és nem utolsó sorban fenyegetőznek.
Előfordul, hogy kérlelik a másikat, hogy fogadja el a gyereküket, mert ha nem, akkor… Ugyanez előfordul akkor is, ha pl. nem akarnak valakivel barátkozni, pláne alsós korban, amikor a barátságok napi szinten születnek és halnak meg.
Ezek természetes folyamatok, amelyeket a tanulóknak fel kell dolgozniuk, és meg kell érteniük, hogy nem lehet mindenki a barátjuk. Akkor van baj, ha a mindentudó anyák közbelépnek és csúnya üzenetekkel bombázzák azt, aki elutasította a kicsikéjüket.
Ne áltassuk magunkat, a legtöbb gyereknek már van telefonja, okosórája, és nem, nem arra használja, amire a szülő gondolja. Így hamar meg tudja szerezni a mindenbe beleavatkozó, haragos és sértett anya a számot, és dönthet úgy, hogy kézbe veszi az ügyet. Mindeközben nincs is tisztában a valós helyzettel, mert azt soha nem fogja tudni pontosan, hogy az ő gyerekét miért nem akarják befogadni a többiek. Az is előfordul, hogy a kirekesztésnek igenis az az okozója, akit nem vesznek be. Meglehet, hogy túl sokat parancsolgat, vagy nem lehet mellette megszólalni, erőszakos, nem tudnak vele kijönni. Viszont nincs olyan gyerek, aki otthon azt mondaná magára, hogy ő undok, imád csúfolódni. Ehelyett mártírszerepbe helyezi magát, ez mindig bejön, és a szülő hisz neki, sőt ideges is lesz. Elvégre anyatigris, neki a gyerek lelke is fontos. Azzal azonban nem számol, hogy a saját kölyke az, aki eltaszítja magát a többiektől. Ezt nem lehet elhinni, nem fordulhat elő, hiszen mindig mások a rosszak.
Nagyon nehéz azoknak a barátoknak vagy már nem barátoknak, akiknek szülei támadásba lendülnek és rusnya mondatokat írnak vagy vágnak egy kiskorú fejéhez, aki nem tud mit kezdeni egy felnőttel. Elég, ha az felemeli a hangját, sok gyerek biztosan nem tudja, nem meri kimondani az igazat. Félelmetes jelenség, hogy a szülők közül milyen sokan kezdenek manapság önbíráskodásba. Félreértés ne essék, itt nem arról a helyzetről van szó, amikor a gyerek iskolai bántalmazás áldozatává válik.
Ezek a már említett esetek, általában úgymond piszlicsáré ügyek, amelyek egyik nap jönnek, a másikon pedig el is felejtődnek. Csak a finoman szólva kotnyeles anyák (apák sokkal, de sokkal ritkábban!) gondolják, hogy nekik kutyakötelességük minden sérelemtől megkímélni szívükről szakajtott magzatukat.
A jelenség létező, veszélyes és kezd elharapózni. A 21. század terméke szintén, amikor is az emberek nem képesek elfogadni, hogy a világ örömökkel, bánatokkal, sikerekkel és kudarcokkal van tele. Legyen szó gyerek- vagy felnőttkorról.
Kép forrása: Pinterest
