Mara megkönnyebbült, amikor Emese végre elment. Nem volt se kedve, se ereje hozzá, és valamiért idegesítette, hogy túl erőszakosan le akarja beszélni az osztálytalálkozóról. Kicsit szégyellte is magát ezért, mert mégiscsak tőle kapta a drága utalványt, meg még enni is hozott neki, de legszívesebben egyedül maradt volna, bár a fia a szobájában bömböltetett egy videójátékot.
– Mirkó! – nyitott be hozzá. A srác épp csak rápillantott, aztán vissza a monitorra, és várta, hogy anyja elmondja a legújabb szabályait, mert a világ az ő számára odahaza csak szabályokból állt. Ahogy minden kamasz számára. – Elmegyek a boltba!
– Jó! Nekem is hozz valamit!
– Rendben! – Nem magyarázta neki, hogy nem boltba készül, csak ki kell szellőztetnie a fejét. – Van ott egy kis tarhonyás hús, ha éhes lennél. Emese hozta.
– Tarhonyás hús? Pizza nincs?
– De, csak nem szóltam… Jaj, nem ehetsz minden nap hamburgert és pizzát!
– Miért nem? – hangzott a költői kérdés, ami válasznak is beillett, de Mara nem vitatkozott, inkább fogta a kabátját, és már kint is volt a folyosón, majd az utcán.
Jó érzés volt végre nem a szobában kushadni, és nyugodtan elgondolkodni azon, hogy voltaképpen mit is akar kezdeni az életével. Negyven felé közeledve még nem lehetett szó kapuzárási pánikról, mégis az járt a fejében, hogy életében egyszer volt szerelmes igazán. Egyszer valaha érezte, hogy a föld felett lebeg, azt is elrontotta. Azóta senki nem érintette meg a szívét, és úgy nézett ki, hogy már nem is fogja senki. Roló lehúzva, kampec, vége az életének, a nőiességének, gondolta keserűen. Hogy mikor volt utoljára része szexben, meg se tudta volna mondani. Azt hiszem, csókolózni is elfelejtettem, mondta egyszer az egyik barátnőjének, aki kinevette. Bele fogsz jönni, csak jöjjön valaki, hangzott a vigasznak szánt mondat, de üresen csengett.
Aha…Valaki, akinek van foga, nem büdös a szája és nem kapja be az övét teljesen, ahogy a legutóbbi helyes srác. Majdnem felfalta. Olyan nyálmennyiséget adott át, hogy úgy érezte, zsebkendővel is meg kell törölnie utána a száját, amin a partnere azonnal megsértődött, és közölte, hogy ily módon még senki nem alázta meg. Megfordult és úgy otthagyta a város közepén, mint Szent Pál az oláhokat. Hogy az hogyan történt, arról fogalma sem volt, de nagyanyja kedvenc mondása illett a helyzethez.
Vetett egy pillantást magára, és az jutott eszébe, hogy ezer éve nem mozdult ki otthonról tréningnadrágban, smink nélkül, kócosan. Most azonban hanyagul rótta a hűvös utcákat, és gondolkodott. Legfőképp a semmin, a múlton, azon, hogy mi lett volna, ha. Ennél rosszabb kérdést senki fel nem tehet magának, ha épp fájdalmat akar, morogta. Ha nem megy férjhez, nincs Mirkó…Miatta nem bánhatta meg az elmúlt éveket. De csakis miatta.
És ekkor, az utca közepén, nem messze az egyik pékségtől, amelyet ő is nagyon szeretett, meglátta Gábort. Nem álmodott, ott állt az üzlet bejárata felé nézve, és mosolygott valakire. Egy fiatal nőre, akinek derékig érő barna haja volt, és valamit mutogatott neki. Legszívesebben azonnal sarkon fordult volna, de a fiú, mintha egy mágnes vonzaná, felé fordult. Szeme kikerekedett és arcán olyan mosoly terült el, hogy Mara lába megremegett. Ugyanaz a kedves, vidám srác volt, aki húsz éve, szinte semmit nem változott,talán csak izmosabb lett az évek során. Barna haja, barna szeme, enyhén szögletes áll a régi maradt. Az állán lévő gödröcskék is. Farmerben és egy kapucnis pulcsiban vigyorgott, és tétovázás nélkül elindult Mara felé.
– El se hiszem, hogy te vagy! – kiáltotta, és mielőtt a lány bármit is mondhatott volna, szorosan megölelte. – Istenem…De örülök neked!
– Én is! – hebegte, de ez nem volt igaz. A hányós, hasmenéses, kócos Mara nem az volt, akit láttatni akart magából.
– Erre laksz? Biztos voltam benne, hogy összefutunk a bulin, de itt nem gondoltam volna.
– Hé, kedves uram! Bemutatna engem is? – lépett ekkor melléjük a ragyogó barna haj tulajdonosa, aki egy hatalmas perecet fogott a kezében és széles mosollyal Marára nézett.
– Mara, hadd mutassam be neked a lányom! – fordult felé. – Ő pedig az én régi szerelmem – mondta és mélyen Mara szemébe fúrta tekintetét.
– Hűha, apa! Nem is mondtad, hogy anya előtt is voltál szerelmes! – kacagott a lány és kezet nyújtott.
A másik sóbálvánnyá meredt. Arra nem számított, hogy ilyen nyíltan, ennyire direkt módon zavarba hozzák, pedig már zavarban volt egyébként is.
– Örvendek! Milyen jól beszélsz magyarul! – felelte, mintha ez lett volna a legfontosabb, de idegességében semmi értelmes nem tolakodott ki a száján.
– Noná, apa addig kínzott, amíg tökéletes nem lett a beszédem. Csak semmi akcentus! – mondta komoly, elmélyített hangon utánozva az említettet.
– Igaz! Nem szerettem volna, ha a lányom töri az anyanyelvem. Hogy vagy Mara? Mennyire jó látni újra! Vagy ezt mondtam már? Beülünk meginni valamit? Addig Tarat megkérjük, hogy nézelődjön a plázában, ugye kicsim? – A lány bólogatott. Mara viszont nem.
– Jaj, ne! Nem érek most rá…Örülök, hogy láttalak, és máskor szívesen, de most…
– Apa, én megyek is, csak annyit mondj, használhatom a kártyád, ha úgy adódik? – Tara huncutul elmosolyodott, mire Gábor bólintott, és kedvesen megsimogatta az arcát.
– Mértékkel, ugye tudod?
– A tiéddel vagy az enyémmel? – nevetett fel újra, és már el is tűnt az óriási pereccel a kezében, ami nagyobb volt, mint az egész feje.
– Mara, nem futhatsz csak így el…Látni akartalak, és teljesült a kívánságom! Csak nem hiszed, hogy hagyom, hogy eltűnj!
– Figyelj…Nagyon kedves vagy, de…
– Kedves, de nem akarsz látni? Hidd el, ami történt, régen volt. Már más életet élünk, én csak beszélgetni szeretnék a régi időkről, meg az újakról. Megérted?
– Meg, de nem vagyok fényesen! Nézz rám!
Gábor kedvesen végigmérte és megvonta a vállát.
– Szép vagy, mint régen! Miről beszélsz? Alig változtál.
– Beteg voltam napokig…Most is csak azért jöttem ki az utcára, hogy friss levegőn legyek.
– Valami nagy baj van? – Hangjában az aggódás ezerféle színe csengett. Ez a pasi egyszerűen lenyűgöző, ahogy a haja is, ami épp a szemébe lóg, ahogy a kis tincsek kócosan kiállnak a tarkójánál. Régen sose volt hosszabb haja. Mindig egészen rövidre vágatta, most meg olyan bolondosan trendi.
– Nem, tényleg semmi, csak nem érzem jól magam…De megígérem, hogy legközelebb, jó?
– Legközelebb? Mikor? Húsz év múlva? Vannak beszélgetések, amelyeken túl kell esni! Ne hidd, hogy az osztálytalálkozón nem minket fognak nézni a többiek. Azt akarom, hogy ne feszengjünk, legyünk jó barátok és úgy üljünk egymás mellett, mint egykor régen.
– Akkor szerelmesek voltunk – nyögte ki Mara, de legszívesebben lenyelte volna a nyelvét ezért a mondatért.
Gábor elkomorodott. Látszott rajta, hogy azon gondolkodik, mondja-e, amit akar, vagy bele se kezdjen.
– Azok… Én legalábbis ezt hittem rólad. De csalódtam. És még ki se magyaráztad. Hagytad, hogy simán elmenjek, mert neked megtetszett más.
– Ez nem igaz!
– Tényleg? Pedig így történt. Tudod mit, lehet, hogy mégse kellene beszélnünk. Jól mondtad, majd máskor. Sohanapján!
– De…Várj! – Gábor megfordult, és zsebre dugott kézzel, ahogy régen, amikor még kamaszok voltak és ostobák, hatalmas léptekkel eredt a lánya után.
– Bassza meg! – sóhajtott fel Mara. – Ennyit a csodás találkozásról, a ruháról és a múltról!
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
