Ülök egy kávézóban, odabent tompa zsongás. Előttem édes cappuccino illatozik csendesen. A croissant a tányér közepén pihen, aranybarna, épp amilyennek lennie kell, de még nem harapok bele. Nézem az embereket, akik betérnek, mosolyognak, vagy épp mogorván kifordulnak egy kávéval a kezükben. Van köztük elegáns üzletember, akinek hosszú, sötétkék kabátja Cary Grantet juttatja eszembe, vagy babakocsit toló anya, akinek feszült arcán látom, nem aludt sokat. A sarokban huszonévesek nevetgélnek telefonjaik fölé hajolva. Gondtalanságuk szinte arcon csap.
A reggelim ára 1890 Ft. Egyszerű, amely után ugyanúgy indulhatna a napom, mint bárki másé. De ez az ár nem pénzben mérhető. Ez az én nyugalmam és örömöm, amellyel bevetem magam a farkasok közé. Nem túlzás, ma szokás tépni-marni másokat. Reggelim ára az az idő, amit magamnak adok, amelyet megtanultam kiszakítani a valóságból. Felismertem és már nem tagadom, hogy nem kell mindig rohanni, és megfelelni sem másoknak. Ez idő alatt magamra figyelhetek, ha akarok, vagy nézhetem a mozit, amit az élet aznap forgat előttem.
Évek bakancsnyoma a lelkemen. Nem csoda. hisz végtelenül lassan értettem meg, hogy muszáj magamra figyelnem.
A reggelim ára a múló bűntudat, mert régen azt éreztem, hogy egy kávézóban ülni és semmit sem csinálni hiábavaló. Időrablás. A világ azt sulykolja, ne állj meg, nincs időd már senkire és semmire. Nyüzsögni kell, teljesíteni, bírálni és jelen lenni. Én azonban fekete, görbelábú asztalom mellett most nem vagyok része ennek a zűrzavarnak. Épp annyira maradok ki, ameddig az italom tart. Az itt és most sora elhalványul, ahogy a végtelen teendők listája is.
A reggelim ára a bátorság, hisz egyedül vagyok, és nem félek magamban lenni. Már vallom, hogy nem kell mindig társaság, merek létezni, levegőt venni magamban, önmagamért is. Nem más határozza meg az időm, de ezzel együtt az értékemet sem. Egy olyan utat járok be, amin rég nem a kalóriák számolgatása a legfontosabb. Élvezem az ízeket és a tükörben mosolygok a nőre, akit látok. Igen, az vagyok én. Olyan, amilyen. Hibákkal teli és néhanap hibák nélküli. Bár ezekből még nincs túl sok, de azért több akad, mint évtizedekkel ezelőtt.
A pultnál állók mosolya ma már jókedvre derít, pedig volt olyan időszak, amikor bosszantott mások öröme. Irigy voltam rájuk, és ezt ma már szégyellem.
Lágyan harapok a croissant-ból, nem sietek. Számban eltűnik a lágy tészta, a kakaó régi fényképek nosztalgiáját sodorja felém. Nem éltem meg hasonlót, de a filmek, amelyeket csodálattal bámultam egykoron, most felidézik a bájt és a kellemet, amit hiányolok. A napsugár finoman betolakszik a függöny résein, és finom csókot lehel a kézfejemre. Ettől hirtelen életre kel bennem a fény.
Jó reggelt és sok örömöt mára, mondom, ahogy kilépek. A világ megvár, én pedig megvárom, amíg a lelkem utolér.
Kép forrása: Pinterest
