Egyre többször gondolok arra, hogy tulajdonképpen soha nem találkoztam valódi szeretettel és szerelemmel életem során. Persze láttam sok édes-bús vagy nyálas romantikus filmet, olvastam százszámra könnyen emészthető könyveket arról, hogyan jött el valakiért a királyfi akkor, amikor már nem számított rá, mert hát minden lehetséges. Ám ahogy halad az idő, vagy mondjuk úgy, telik az élet, egyre gyakrabban érzem annak hazugságát, hogy úgy kezeljük a lehetőségeket, mintha mindig előttünk állnának. Nem vagyok vak, süket, de ostoba sem, hogy megértsem, a lehetőség a szerelemre, a kapcsolatokra nem mindig adott. Nincs olyan, hogy megfelelő módon kell ülni és bámulni az ajtót, várva a kopogására. Régóta hiszem, hogy a szeretet nem jár mindenkinek, ahogy a kedvesség és a figyelem sem.
Amikor belépünk az életbe, amelyet ezen a bolygón tapasztalunk meg, talán úgy hisszük, egyenlőek a feltételeink. Pedig erről szó sincs. Vannak, akik betegek, sérültek, szegények vagy épp testileg fogyatékosok, hogyan is indulnának ők a többiekkel azonos startvonalról? És ekkor még nem említettem az elhanyagolást, az alkoholista vagy bántalmazó szülőket. Még abban az esetben se tökéletes minden, ha ezek nem állnak fent, mert van helyette más.
Esetemben az, hogy lánynak születtem. Emiatt, és azért, mert szüleim nem szerették egymást, nem szerettek engem sem igazán. Amióta eszem tudom, semmi mást nem akartam, csak bizonyítani nekik. Mindent. Azt, hogy létem nem hiábavaló, vagy épp hogy okos vagyok, kitartó és szorgalmas, vagy netán erőn felül képes vagyok megtenni mindent, amit elvárnak tőlem. Csak egy jó szót, egy pillantást, egy futó dicséretet vártam, de nem hangzott el. Hiába sírtam titkon, lázadtam nyíltan, apám fennhéjázó biztonsággal mért végig, és tekintetében benne volt, hogy látja, de nem érdekli, mit teszek, nem vagyok fontos. Ahogy a hangyákra gondolunk… Tudjuk, hogy dolgosak, de nem ájulunk el tőlük, sőt a konyhában már irtjuk is őket. Kevesen csodálják, milyen erősek és szorgalmasak.
Később sem volt senki, aki azért szeretett, aki vagyok. Nem, ezt rosszul mondom: nem szeretett senki úgy, ahogy nekem jó lett volna. Szeretett önzőn, és birtokba akart venni, vagy épp megalázott, szavakkal bántalmazott. Tudtomra adta, hogy nem vagyok elég jó, mert…A mertekkel van a baj. Rengeteg van belőlük. Nem vagyok és nem is voltam soha szép, rafinált és simulékony. Szenvedélyes vagyok és szókimondó. Egyik tulajdonság sem előnyös a hétköznapokban. Csak mondjuk, hogy azok, de ha tapasztalni kell, akkor mást gondolunk. Mindig rosszul szerettek és én is olyanokat, akiket nem kellett volna.
Ha jöttek fiúk, elhajtottam őket, ha meg nem, keseregtem. Hallgattam azokra, akik állították, nem vagyok több nekik, csak egy folt a térképen, amelyre ráborult a kávéscsésze. Ha férfit vártam, gyerek jött, aki toporzékolt, mert nem élhetett a hobbijainak, ugyanis megkértem, segítsen nekem valamiben. Ha azt akartam, hogy vállaljon felelősséget, gondoskodjon rólunk, de nem pénzzel, hanem szavakkal és tettekkel, nem értette, mi bajom. Amikor úgy éreztem, új utak várnak, az elágazásnál nem arra mentem, amely kitaposott volt, mert a göröngyös jobban vonzott. Igaz, hogy annak az ösvénynek a végén nem várt senki, de én konokul ráléptem, és elfelejtettem, hogy belegyalogolok más szívébe, amely már foglalt volt, bár épp nem ragyogott. Így az enyém sem, mert törték, tiporták. Amikor elhagytak, aki jött, lehajolt, felemelt, de csak azért, hogy megkötözzön. Vergődtem, féltem, nem szerettek megint. Aztán elvegyültem a sokadalomban, de a sors vásárán becsapott az eladó, nem egyszer, hanem ahányszor csak tehette. Vajon mikor szerettek engem életem során?
Sokat töprengtem azon, volt-e valaki, aki látott engem, aki úgy hitte, érdemes lenne velem vagy mellettem. Bizonyára nem sokan, vagy ha igen, akkor hamar elfelejtette ezen gondolatait, és az egyszerűbbek felé kanyarodott. Mi a baj velem, kérdeztem és kérdezem ma is? Miért indultam szeretetlenségből és jutottam ugyanoda? Hogy nem jött senki felém, hogy rám nézzen, és annyit mondjon, mehetek veled? Vannak, akiknek ezzel kell megelégedniük? El kell fogadnom, hogy nem látszik rajtam semmi, és akkor a világ azt hiszi, békém végtelen?
Hol vannak azok az emberek, akik megállnak mellettem és restek faggatni, hogy minden rendben van-e? És ha kérdésükre gyors igen a válaszom, rájönnek, nem mondok igazat. Ilyen egyszerű az élet? Jut is, marad is, és ennek kell örülnöm?
Hiszem és vallom, hogy több vagyok, mint egy darab kő, egy lángra váró fadarab, egy rozoga téglafal. Mégse látnak belőlem többet?! Meddig kell még bizonyítanom, hogy azért vagyok, mert létem értelmes és hasznos?
Kép forrása: Pinterest
