– Úristen! – kiáltott fel. Albert megfordult, és ha lehet, még jobban csodálkozott, mint a másik kettő.
Samu hol Sárára nézett, hol az idegenre, majd a hófehér arcú öregemberre, akiben nem sok élet maradhatott a látottak alapján.
– Hívjanak mentőt! – kiáltotta Albert. – Alig érzem a pulzusát.
Sára elszégyellte magát. Miféle ember ő, hogy azt feltételezte, hogy a jóképű idegen, akire bár haragudott, de nem tartotta rossz embernek, hogy egy másik nyakát szorongatta. Samu előbb kapott észbe, és azonnal intézkedett. A lány az öreg mellé térdelt, miközben kerülte Albert tekintetét
– Álmomban nem gondoltam volna, hogy itt futunk össze – súgta oda neki. – Mi történt?
– Nem tudom, viszont nyomra akadtam, és meg akarom osztani veled. Ne haragudj, de ideje beszélnünk, nem halogathatjuk tovább.
– Rendben! – bólintott a lány, és szíve hevesebben vert a kelleténél. A mentő tíz percen belül megérkezett, ami felért egy csodával. Az eszméletlen öreget gyors mozdulattal emelték be az autóba. Samu kérdőn Sárára pillantott, aki nemet intett a fejével.
– Menj csak, nekem sok megbeszélnivalóm van az úrral! – bökött fejével Albert felé. – Ne kérdezz semmit, majd elmesélem, ha lesz rá alkalom.
– Jól van, de amiért jöttünk, azt meg se néztük – Hangzott a csalódott válasz. Samu megcsóválta a fejét és megvető pillantással mérte végig a másik férfit, aki nem ártott neki, mégis azonnal megutálta.
– Tudom, de sort kerítünk rá! Ne haragudj, plíz! – Sára elpirult, és megint zavarba jött, mert szemrebbenés nélkül lerázta azt az embert, aki segíteni akart neki. Csalódott magában, és nem szerette ezt az érzést. Fázósan összehúzta magán a kabátot, és várta, hogy a mentő elinduljon, majd Samu is, aki úgy pislogott felé, mint egy kivert kutya.
– Ideje, hogy végre rendesen megismerkedjünk! – lépett elé ekkor Albert. Megmondta a nevét, és mosolyogva hallgatta, hogy Sára valóban arra a vezetéknévre hallgat, amire a nagyapja első felesége, aki neki nem volt a nagyanyja. – Sajnálom, hogy ennyi szerencsétlen találkozásban volt részünk, és kérlek, hidd el, nem szoktam ennyire faragatlan lenni, én magam sem értem, miért kaptam fel a vizet minden egyes találkozásunkkor.
– Talán, mert megszoktad, hogy minden a te kedved szerint történik? – A lány hangja élese volt, és tekintetében nem volt sok melegség.
– De ezen igyekszem változtatni. Apám gyűlölte, ha meghunyászkodom, talán miatta lettem arrogáns…
– Könnyű a szülők mögé bújni…
– Te nagyon okos és szókimondó lány vagy, igaz? Megértettem, vettem. De menjünk innen valami meleg helyre, és kérlek mesélj el mindent, amit tudsz a hógömbökről, amelyeket elhappoltál előlem.
– Mondták már, hogy tolakodó és idegesítő vagy?
– Gyakran, de én határozottságnak gondolom mindezt.
Sára felszisszent. Látszott, hogy nem jutnak egyről a kettőre. Nem akart tovább vitatkozni, inkább hagyta, hogy Albert a kocsijához terelje, és visszavigye a városba. Egy eldugott presszóban találtak maguknak végül helyet, amely jobban hasonlított egy lepukkant kocsmára, mint kávézóra.
– Tudod mit, kezdjük elölről az ismerkedést! – szólalt meg Albert, amikor a borzas hajú, enyhén gülüszemű pincér letette eléjük a teákat. – Felejtsünk el mindent. Kezdem én, jó?
– De elvárom, hogy visszavegyél fellengzős modorodból!
A férfi felnevetett. Tetszett neki, hogy Sára nem hunyászkodik meg, és a kedvében se akar járni. Megcsóválta a fejét, és végre belekezdett:
– A családom vagyona itt maradt a városban. Pontosabban egy része. Tényleg kincsről van szó, és meg akarom találni, mert eladósodott apám az idők során. A cég is a tönk szélén áll. Hiába vagyunk, voltunk grófok, már semmink sincs. Érted már? Anya elárulta, hogy mielőtt apámék elhagyták a várost, egy ládába rejtettek mindent, és elásták. Bármilyen nevetséges, kell lenni valahol egy kódnak, számsornak, amely jelzi, merre lehet. Én úgy tudom, egy hógömbbe rejtették.
Sára elhűlve hallgatta. Ez a történet olyan volt, mintha egy filmvászonról lépett volna le.
– Valódi kincs? Arany és ékszer? – kérdezte.
– Nem tudom, úgy hiszem, értékpapírok, végrendeletek és némi ékszer lehet. De nagyon fontos, hogy meglegyen, mert rendezheti az egész életünket.
– Azt hiszem, segíthetek! Egy feltétellel!
– Mi lenne az?
– Ha elmeséled a családod életét!
– Talán, de nem szívesen tenném…
– Valamit valamiért, kedves kincskereső! Információért információ jár cserébe. Kíváncsi vagy, vagy nem?
Albert látta, hogy nem viccel. A szeme mosolygott, a szája nem. Továbbra sem tudott eligazodni Sárán, ezért inkább belekortyolt a teájába, és hagyta, hogy minden korty átmelegítse. A presszóban nem volt valami meleg. A pultos oda-odapillantott rájuk, de leginkább a telefonját babrálta, és nem vetette le vastag, steppelt mellényét.
– Áll az alku. Szóval, mit tudsz, ami előttem még titok?
– Honnan tudjam, hogy nem versz át?
– Hinned kell nekem, különben is a kincs a tét, eszemben sincs kockáztatni.
– Jól van. Megpróbálom elhinni, hogy jó fej leszel velem. Igen, van nálam két hógömb, és az egyikben volt egy cetli.
– A hógömbben? Széttörted?
– Nem, az aljában. Kinyílt és megtaláltam. Ezért mentem a temetőbe. És te?
– Én is, de én más utakon jutottam oda. Mi volt a cetlin? – Albert előrehajolt, és majd szétvetette az izgalom.
– Három betű és számok.
– Miből gondoltad, hogy azok egy sírkertbe vezetnek?
– Nem tudom…Tulajdonképpen nekem is csak mondta valaki. Ha valóban ott van a láda, én biztosan nem ástam volna ki. Főleg nem fényes nappal. Az egész olyan közhelyes.
A férfi elfintorodott.
– Lehet, de mi attól még bajban vagyunk. Tudnál nekem segíteni? Megmondod, mit találtál? Hidd el, megjutalmaználak!
– Köszönöm, de nem vagyok gyerek. Én a játék kedvéért csinálom. Várj, előkeresem a cetlit! – azzal belekotort a táskájába és kisebb pakolászás után meg lelte. Albert vizslatekintettel leste minden mozdulatát. Még soha életében nem volt ennyire közel a megoldáshoz.
– Tessék! – nyújtotta át Sára, de azonnal visszarántotta a kezét. – Előbb hadd lássam a személyidet. Tudni akarom, az vagy-e, akinek mondod magad.
Albert gúnyosan felnevetett.
– Te aztán nem semmi vagy! Szórakozol velem? Ide vele, és kész! – azzal elkapta a lány kezét, és ujjai közül kikaparta a papírt.
– Lám, lám… -sóhajtott fel. – SPÁ u. 112. – olvasta fel hangosan. – Szóval ez a megoldása mindennek? Istenem!
Sára kis híján elsírta magát. Nem erre számított. Csalódott emberismeretében és a férfiban is, akiből többet nézett ki. Ám mielőtt ezt kimondta volna, nyílt a presszó ajtaja, és belépett rajta valaki, aki hajszálpontosan úgy nézett ki, mint Albert. Csak a haja színe volt egy árnyalattal sötétebb.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
