Nem mondom, hogy különösen izgalmas életem van, Napjaim hasonlók sok más emberéhez: felébredek, munkába megyek, bevásárolok, telefonálok, este megnézek egy sorozatot, aztán alvás. Mégis egyre gyakrabban kapom magam azon, hogy minden nehézség, keserűség és hiba ellenére szeretem ezt az egészet. Szeretek élni! Nem mindig, vannak nehéz pillanataim, de egyre mélyebben, egyre tudatosabban hiszek a jóban.
A világ nem tökéletes, emberek alkotják, így nem lehet az. Tele van zajjal, szorongással, rémisztő hírekkel és túl kevés benne a csend. Mégis rejlik a mélyén olyasmi, aminek van értelme. Olykor csak egy eltévedt napsugár, vagy egy illatemlék hoz elém valamit a múltból, de elég egy idegen kedves pillantása is. Ezek a dolgok nem változtatják meg az életem, nem oldják meg a bajaim, gyógyírt se adnak sebeimre, de arra emlékeztetnek, hogy itt vagyok. Jelen a mában, nem mentem még el, és ez önmagában elég ok arra, hogy szeressem az életet.
Szeretek élni, mert tele van lehetőséggel, még akkor is, ha ezt gyakran elfelejtem. Újrakezdhetek mindent, amit elrontottam, és elronthatom megint, mert én megint én leszek. Ha ma nem megy, majd holnapután sikerre viszem. Az én esélyem a felébredéskor kezdődik, mert megbocsátok és nekem is megbocsáthatnak. Hiszek abban, hogy van változás, csak lassú.
Ismerem, bár nehezen fogadom el a korlátaimat, de ettől lesz értékesebb minden siker. Olykor a veszteséget is szeretem, mert a pillanatokat értékesebbé teszi. A bizonytalanság, ami bennem van, megtanít arra, hogy bíznom kell másokban, de magamban is, ezer csalódás után is. Jó a csend, ami körülvesz, ha szerencsém van, mert meghallom saját gondolataimat. Néhanapján elcsüggedek, mert túl sok a feszültség és zaj, a rohanás. Fáradt leszek és kiégett, de annyira sose, hogy ne vegyem észre azokat az embereket, akikkel együtt nevethetek. A reggeli kávém íze, melege egy baráti ölelésnek része az életemnek, ahogy a nyár vagy az ősz. Ezekből tevődik össze életem mozaikja.
Szeretek élni, mert az élet minden nap arra emlékeztet, hogy a legjobb dolog nem a tökéletesség, hanem az egyszerű jelenlét. A figyelem, a hála, a kíváncsiság az, ami előre visz. Tudom, hogy mindig akad tanulnivalóm, hogy vannak meglepetések, amelyek nem mindig kellemesek, de találkozások is, amelyek feltöltenek. Még maradtak olyanok, akikkel nem telefonon keresztül beszélem meg a gondolataim, találok embereket, akik ráérnek egy sétára. Nem vagyok különleges, de próbálom megtalálni azt, amiért minden nap megéri felébredni. Ha másért nem, ezek miatt is jó itt lenni.
Ragyog a nap, és valóban kék az ég mostanában, de nemcsak kívül, hanem belül is. Hogy ez nem varázslat, pontosan tudom, de azt is, hogy része lenni a körforgásnak, hogy apró csavarként illeszkedni a nagy gépezetbe, még az. Hogy kis csavarom meddig marad a helyén, nem tudom, de amíg pörög-forog, addig boldog vagyok, nem tehetek mást.
Az életem nem egy filmforgatás, nem ragyog rám a tükörképem hajnaloként úgy, ahogy szeretném, hisz úgy nézek ki, mint aki párnacsatát vívott a gravitációval. Viszont hallom a szomszéd neveletlen kutyájának ugatását, közben leejtem a kulcscsomóm harmadszor is, mert elfelejtem, hogy fogom.
Része vagyok ennek az egész, gyakran fárasztó, máskor megható vagy nevetésre ingerlő világnak. A buszon visszafojtom a nevetésem, amikor egy idős néni a macskájáról panaszkodik, mintha az lenne az unokája. Mindez erőt ad, éltet és arra inspirál, hogy higgyek abban, hogy vár még rám csoda.
A káoszban keresem a rendet, a morzsák közt az örömöt, és igyekszem bátran észrevenni, ha szeretni akarnak. Ha nem vagyok hozzá túl álmos.
Az élet a maga tányércsapkodásával együtt is lehet színes, tarka és végtelen buli. A végességig.
Kép forrása: Pinterest
